Vakkantás a holdra.

Vermut kimászott az épület tetején lévő párkányra és körbenézett. Nem érzett félelmet, sem elkeseredést, nem is azért tette, mert rosszra készült, hanem mert tudta, hogy meg tudja találni a módját annak amit már régóta keresett. Szinte a bőrén érezte a lehetőségét annak, hogy tud repülni és már nem állt messze attól, hogy megvalósítsa. Sőt! Már csak annyi maradt hátra, hogy kipróbálja és belevesse magát a gyakorlásba.

A Headstreet épülete a legmagasabb toronyház volt amit a városközepén találhatott és több nagy sikerű filmet is forgattak már itt. Azokat, amikben a hősök ennek a tetejéről rugaszkodtak el, hogy megváltsák a világot. Vermut is erre készült. Elrugaszkodni és repülni.

- De ez lehetetlen Vermut! Repülni képtelenség, csak gépek segítségével vagyunk erre képesek.
- Nem hiszem. Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla.
- Kérlek! Kérlek, engedd, hogy lebeszéljelek róla! Ez nem gyerekjáték. Ebbe bele fogsz halni.
- Nem erről szól az élet?
- Miről?
- Arról, hogy belehalunk?

Hatvankét emelet magasságból erre visszagondolva, már mást gondolt az utolsó mondatáról, amit Anrienak mondott. De nem számított. A trükk, abban van, hogy tudni kell, hogy működik. Tudnia, hogy meg tudja csinálni. Nem zuhanni, hanem repülni.

Becsukta a szemét és kitárta a karjait. Érezte, ahogy rángatja a szél, de a veszélyes pozíciója ellenére, mégse tépi le a mélybe.

- Csak akarni kell!

Suttogta maga elé és lelépet....

Eleinte nem érzett semmit. Csukva volt a szeme és csak annyi történt, hogy zuhant. De nem ezt akarta, nem is ez történt. Lassan formálta a szavakat, lassan mozdult a keze és még lassabban állt meg. Átgondolta, újra élte és megváltoztatta, nem zuhant, nem esett, nem toccsant szét. Megállt. Egy helyben a hetedik és a tizedik között. Érezte, hogy minden az irányítása alatt van. Hallotta, ahogy a kocsik megállnak alatta és többen dudálnak. Érzete, hogy a szél még mindig süvít, de már barátságosan körbefonja. Csukva tartotta a szemét és elmosolyodott.

- Tudtam, hogy meg lehet csinálni.

Ellazította magát és neki lendült. Akár egy rakéta úgy törte át a lehetetlenség falát és szökkent az ég felé, körbe táncolva a tornyokat társává válva a szélnek. Megállíthatatlanul, szabadon akár egy álom, száguldott, tombolt, nevetett és feljebb, feljebb és még feljebb tört. Nem volt határ, nem volt megállás kirajzolódtak a csillagok és Vermut lassan eltűnt.

Soha többet nem látta senki és azóta is azt hiszik, hogy nem sikerült neki. Mindenki azóta is szentül hiszi, hogy lehetelten repülni, pedig Vermutnak igaza volt:

"Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla. "