Varázslatban osztozom veled, egy idő lopott varázslatban, amiben hárman vagyunk szereplők. Te. Én. Meg egy lehetetlen bolhás szörny, egy macska. Izgulok, hogy hogyan viszonyulsz hozzá, de hozod a szokásos formád. Csipkelődsz, vonogatod a szemöldököd, sóhajtozol és gúnyosan kedves mosollyal nézel. De amikor magadra hagylak és a gondjaid elkerülnek, édessé válsz és szép gyermek módjára szeretsz és szeretsz és még többet szeretsz. Öledbe, karodba veszed a lényedből vágyott szépet, és finomsággal táncolva kóstoltatod meg a lelked azzal a kiválasztott kedvessel, aki éppen hogy oly szerencsés, hogy előtted lenni adatott neki.
Szerelmesen ölelve merülsz a kettősségébe az éjszakának, vágyak ráncát hagyva rajta a pillanaton amikor szeretni adod magad. Én viszont, léhává válva állok és esendőn könyörgöm, hogy minden szép legyen. Persze, hogy elbénázom. Milyen szánalmas, milyen ócska és mennyire, de mennyire emberien gyenge. Nem csoda, hogy keserűvé válik a lelkem és félelmeim kúsznak a tetteim helyébe. Hülye, javíthatatlan ócskavasa vagyok múltamnak, hibáimnak és tagadhatatlan hiányomnak. Nem vagyok sem jó, sem tökéletes és időnként talán csak álcába mártott báb vagyok, aki igyekszik énekelve felelni a lehetetlenre. Hibátlan, tiszta, tökéletes idommá lenni, ami soha, sehol, senkinek nem okoz csalódást. De ez hiába való törekvés. Lehetetlen feladat, mert mint ahogy te magad is, én is vagyok, aki vagyok. Jóval-rosszal hintett, sós húsa a létnek. Lélekfogó puszta ábrándja az életnek. Egyszerű, kicsi tévelygő szelídsége a valóságnak, ami keresi a helyét a magának való neked adott igazságban és saját reményében a mának, hitében a holnapnak.
Törekszem, lépkedek, felborulok, felkelek és tovább lépek. Ennyit érek és pusztán ennyit is kérek, mert nem vagyok tökéletes, de nem vagyok hazug, és csak időnként téves. Ilyen vagyok, mondvacsinálttá harácsolt, eszkábált fia az égnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése