Ősz.

Gúzsba kötött, törött kezekkel ülök a partom szélén. Csendeskén heverészek, a szürkületbe mártott napfényében az ősznek. Előttem kocsik hajtanak el, mögöttem pedig egy fiatal fiúcska keservesen felsír és az anyjához rohan. Ha hunyorgok, nem is látok igazán semmit, csak azt ahogyan csíkká olvad minden körülöttem és én csak tétován, nyugodtan üldögélek tovább. A padka szélén. Az Isten tudja milyen padka, milyen szélén.

Lassan rám esteledik, a gyereket és az anyját mosolykatonák részeges hada váltja fel. Az utcaképp forgalmas nyüzsgése pedig szűnni nem akaró élvhajhászattá ábrándul. Ilyen ez a Pesti este. Én pedig, csak ülök tovább a padkán és gondolkodom. Hogy min, azon nem igazán érdemes rágódni, hogy miért, azon talán valamivel inkább, de szűk a tér, hogy akár csak egy hangyányi részét is felfessem. Így egyszerűen, csak   rágódom. Kérdések járnak őszi-búza keringőt a fejemben és válaszok helyett, halovány vázak esnek csupán elém, de csak üldögélek és csodálom. Csodálom a világot, amiben élek és csodálom azt a kavargó sok szép embert, akik mind miért mennek. Keresik a boldogságot és reménykedve várják a csodákat, talán nem túl nyitott szívvel, de gyermeki odaadással. Isznak, buliznak, ismerkednek és időnként még jót is ... Én pedig csak ülök és csonkká kötött ócska kezeimet nézem. Mosolyogtató a dolog, különösen, hogy én magam tekertem rá a csomót, mégis én magam kívánnám időnként kiszabadítani alóla is magam. De hiába. Gyermeki őrvendezéssel ugrálnék és játszanék én is a téren, ahol mindenki más is magáról megfeledkezve, vidám kutya módjára csóválja a farkát, de nekem ez nem megy. Egy ideje már megint nem megy. Miért, azt nem nehéz megértenem, de hogy valóban jó e ez így?

Szóval a padka amin ülök, igen kényelmes, szélesen kedves mosolyra nyíló ajka az útnak, aminek a szélét szegélyezi. Annyira sok jót ígérve, olyan fényes, hosszú utat mutatva, amire bolond volnék nem rákanyarodni. Mégis tétovázom, mégsem teszek egy lépést sem. Nem értem meg, pedig tudom a válaszokat. Ismerem a szabályokat és tudom, hogy mit miért érdemes tennem. Pont ezért kötöm meg kezeimet, pont ezért szaladok ülve egyhelybe  Ilyen vagyok és bármennyire is más a világ ami zsong körülöttem, nem tehetek róla, de ilyen vagyok. Nem is lennék magam, ha más lennék, úgyhogy csak ülök az ostoba padkán és nézem az őszt. Ezt a különös fura idei őszt, amit megcsalt és átrágott a nyár, teremtve ezáltal meleg és szép pesti éjszakát.