Ősz.

Gúzsba kötött, törött kezekkel ülök a partom szélén. Csendeskén heverészek, a szürkületbe mártott napfényében az ősznek. Előttem kocsik hajtanak el, mögöttem pedig egy fiatal fiúcska keservesen felsír és az anyjához rohan. Ha hunyorgok, nem is látok igazán semmit, csak azt ahogyan csíkká olvad minden körülöttem és én csak tétován, nyugodtan üldögélek tovább. A padka szélén. Az Isten tudja milyen padka, milyen szélén.

Lassan rám esteledik, a gyereket és az anyját mosolykatonák részeges hada váltja fel. Az utcaképp forgalmas nyüzsgése pedig szűnni nem akaró élvhajhászattá ábrándul. Ilyen ez a Pesti este. Én pedig, csak ülök tovább a padkán és gondolkodom. Hogy min, azon nem igazán érdemes rágódni, hogy miért, azon talán valamivel inkább, de szűk a tér, hogy akár csak egy hangyányi részét is felfessem. Így egyszerűen, csak   rágódom. Kérdések járnak őszi-búza keringőt a fejemben és válaszok helyett, halovány vázak esnek csupán elém, de csak üldögélek és csodálom. Csodálom a világot, amiben élek és csodálom azt a kavargó sok szép embert, akik mind miért mennek. Keresik a boldogságot és reménykedve várják a csodákat, talán nem túl nyitott szívvel, de gyermeki odaadással. Isznak, buliznak, ismerkednek és időnként még jót is ... Én pedig csak ülök és csonkká kötött ócska kezeimet nézem. Mosolyogtató a dolog, különösen, hogy én magam tekertem rá a csomót, mégis én magam kívánnám időnként kiszabadítani alóla is magam. De hiába. Gyermeki őrvendezéssel ugrálnék és játszanék én is a téren, ahol mindenki más is magáról megfeledkezve, vidám kutya módjára csóválja a farkát, de nekem ez nem megy. Egy ideje már megint nem megy. Miért, azt nem nehéz megértenem, de hogy valóban jó e ez így?

Szóval a padka amin ülök, igen kényelmes, szélesen kedves mosolyra nyíló ajka az útnak, aminek a szélét szegélyezi. Annyira sok jót ígérve, olyan fényes, hosszú utat mutatva, amire bolond volnék nem rákanyarodni. Mégis tétovázom, mégsem teszek egy lépést sem. Nem értem meg, pedig tudom a válaszokat. Ismerem a szabályokat és tudom, hogy mit miért érdemes tennem. Pont ezért kötöm meg kezeimet, pont ezért szaladok ülve egyhelybe  Ilyen vagyok és bármennyire is más a világ ami zsong körülöttem, nem tehetek róla, de ilyen vagyok. Nem is lennék magam, ha más lennék, úgyhogy csak ülök az ostoba padkán és nézem az őszt. Ezt a különös fura idei őszt, amit megcsalt és átrágott a nyár, teremtve ezáltal meleg és szép pesti éjszakát.

Egy pokolba mártott nap vége.

Van úgy, hogy hiába igyekszel, valahogy a dolgok tökig ellenedre vannak. Persze nem durván, csak szokványosan. Oly módon zuhannak eléd a nehezítő pályák, mint ahogy a nem létező másnap kitolja a felkelés huzavonáját! Ilyen volt az a híres 2012. szeptember 28. péntek is.

Az egész egy felfoghatatlanul ostoba másnappal kezdődőt, amit megöntözött némi értelmetlen lakástipegés, ami egyébként szobakonyha streetdancnak is lehetne nevezni. De nem teszem. Később átfordult egy nem átfordulásba, amiből kitalálni nehezebb volt mint beleveszni. Végül! Pár telefon és azonnal, halálra zúzott tervek egész csonthada ömlött a nyakamba. Tervek vs kontratervek hálózták be az agyam és annyira, de annyira nagyon ki akartam valamit ebből szedni, hogy végül főztem egy levest, ami rossz lett. Pedig szép volt a csomagolása, de eredetileg is rosszra tervezték és amikor erre rájöttem még rosszabb lett. Szóval elkezdtem, megpróbáltam és igyekeztem, de egy akkora és olyan mértékű érthetetlen dugóval tetőződött a napom aminek hála, még az élettől is elment a kedvem. Az aljas pedig az volt benne, hogy nem, hogy csökkent volna a haladásnak nem nevezhető előrejutással, de folyamatosan nőtt a kis genya, akár valami hidra. Ekkor vált teljessé az őrület és éreztem, hogy ennyire még nem volt ennyire. Ennek legrosszabb része az volt, hogy a világ legszépségesebb és legfontosabb koboldfülét nem tudtam időben elcsípni és ennek köszönhetően mérhetetlen időket töltött fölösleges várakozással. Ami nem csak értelmetlen volt, de végtelenül kedves és megindító, amit viszont nekem persze, sem szavakkal, sem tettel nem sikerült értékelnem, mert a "Hídra dugó" és a másnapi "Lakás tipegő stressz dance" teljesen elvette a józanságom. S odaérve még mindig haragom rabjaként álltam, megkötözve és pufogva, mint egy szanatóriumi hélium árus.

Úgyhogy ezúton is sajnálat hagyja el ajkamat és annyit tudok csak mondani - Remélem, talán holnap jobb lesz, mint ma. Mert ma, egy ketrecben táncolt a baromság a kecskékkel. :D    

Belefordulás.

Belefordulásom van.

Ez egy különös neurotikus betegség, ami a száj nyálkahártyáján keresztül szívódik fel és offolja az agyat. Lényegében sokban hasonlít a szerelemre, csak annak sokkal kifacsartabb és haszontalanabb töredéke. Belefordulást az ember olyan esetekben kaphat, ha valamit annyira szeretne, de annyira, hogy nagyon. Ilyenkor találni kell egy olyan alanyt, aki alkalmatlan mód alkalmas a belefordulás esetleges előidézésére és adni kell neki egy kapcsolót. Valami szerkezetet, amivel képes, ki és bekapcsolni a célszemély (jelen esetben az én) érzéseit. Na, ha megvan az eszköz használatára képes nő, meg megvan az alany is, akkor csak annyit kell tenni, hogy várunk és időnként hol be, hol ki, kapcsoljuk ezt a remek szerkezetet.

A cucc egyedüli hátulütője, hogy a helyes működtetéséhez, időnként szájon kell csókolni a másikat. Ez, speciális ingerek egész hadát indítja el, ami végül hosszú távon beleforduláshoz vezet. Az állapot egyébként koránt sem olyan rossz mint amilyennek sok természetfilozófiai magazin leírja. Inkább csak kellemesen bizsergetően bosszantó, némi tanácstalansággal keverve és mellé szórva egy csipetnyi miisvanmostott.

Tehát eképpen telnek a napjaim és számolom közben, hogy mégis mikor lesz ennek vége, de bízom benne, hogy csak a kockára hízott telihold a felelős e fura állapotért és valójában hamar túl leszek ezen is. Talán olyan mint a bárányhimlő, amivel miután beoltanak és kiüt, többé már nem jön elő és nem fog viszketni, és nem lesznek hülye foltjai az embernek. Vagy lehet, hogy ennél sokkal rosszabb és valójában, ha egyszer az ember elkapja soha többé ki nem jön belőle. Ebben az esetben persze egyértelmű, hogy semmi köze a teli, hassa, kék, szürke, vagy kocka holdhoz a dolognak és nagyjából, örökre elvagyok kárhozva. Persze ez mind csak teória és tézis, egybegyúrva némi empirikusan szerzett humbuggal, de azért mégis érdekes. Vagy talán nem? Még az is meglehet, hogy nem is érdekes és pusztán saját belefordulásom tulajdon csapdájába csöppenve, heverek az elmém szakította tengerparton, hogy a sirályok és vizigótok támadásait visszaverve, verset írjak. Pár haszontalan unalmas sort, ami mind ugyanarról és ugyanúgy szólnak. Lányról, szerelemről, végzetről, meg két-három sor caciki salátáról. Miért pont cacciki salátáról? Azért, mert az görög.

Ez elől kihajolva, jártam a héten egy lombik stúdióban, ahol meztelen cápák futkostak a folyóson és ebihalak verekedtek egy ketrecbe zárt ringben. A stúdió neve a: Hol van a vén hajós? volt, és az egészet, egy arany hajú sápadt cowboy vezette, segítőtársával a virulókával, ami egy 150 cm alacsony szőke, izgága nőszerűség.

Ja és bocsot dobott a mikróm, úgyhogy kiesett belőle egy macska! Nyávog, dörgölődzik és nagyon szeretett éhes, vagy csak éhes és a szeretetet, mint általában a bolygó lakóinak többsége, imitálja.

Ezek után érthető, hogy mostanában ritkábban és akkor is nehezebben veszem kezembe a tollat. Az még inkább, hogy hiába is írok bármit is a papírra, attól az még itt nem látszik!

Összegezve, nagyon vigyázzatok, mind kik kint e veszélyekben jártok, mert a belefordulás, egy komoly cucc, ami, ha jön és elkap, csak egyet tehet az ember:

.....
...
.

Csak egy csók.

- Átgondoltam! Nem érdekel.
- Hogyhogy nem érdekel, ne hülyéskedj. Ez egy olyan lehetőség, ami egy életben, ha egyszer megadatik. Te meg ennyi szenvedés után képes lennél szarni az egészre és nemet mondani rá?
- Miért? Miért érdekel ez téged egyáltalán ennyire? Neked mi a jó ebben? Talán fizetnek érte?
- Ne legyél ennyire szemét, tudod jól, hogy semmi érdekem sincs benne, csak figyelek rád. Igyekszem segíteni amiben csak lehet és, ha kell, hát megmondani, azt amit te is tudsz, csak épp nincs kedved figyelembe venni.
- Ezt nem hiszem el, ennél több indokodnak kell lennie, különben nem segítenél.
- Jó, lehet, hogy van más is a dologban, de az nem rád tartozik.
- Ja, rám csak az tartozik, hogy ha hozok egy döntést és azt elmondom, akkor te megkérdőjelezd! Különben is, nekem ajánlották fel és nem neked, így én dönthetem el, hogy akarom e vagy sem.
- Oké! Világos és értem, de ez nem jelenti azt, hogy jól döntesz.
- Nem a te dolgod.
- De igen ha az én bőröm is múlik az egészen.
- Most meg miről beszélsz?
- Hát arról, hogyha hülyeséget csinálsz, akkor mind a ketten bajban leszünk és az nekem is szar lesz, nem csak neked. Úgyhogy amikor ilyen nagyon hatványozottan önző pöcs módjára viselkedsz, akkor ezt is jó ha figyelembe veszed!
- Te hülye vagy! Nem értem, hogy miről beszélsz.
- Arról öcsém, hogy ide vagyunk kötözve, harminc benzines kannához, és kint négy ukrán dühösen babrál egy öngyújtóval. Úgyhogy ha bejönnek és megkérdezik, hogy együtt akarsz e velük működni, legyen szó bármiről is, akkor belemész, vagy szétrúgom a segged!
- Ne nevettess, hiszen te is tudod, hogy én vagyok a nagyobb darab és amúgy is kivagyunk kötve úgyhogy tök esélytelen, hogy kiszabadulj és "szétrúgd a seggem".
- Látod bazdmeg, pont ez a beképzelt, seggfej stílus az ami idejuttatott minket! Mert TE, mindig azt hiszed, hogy minden csak vicc, és úgyis megoldod valahogyan. Most meg amikor már tényleg lapátolni lehet a szart, még mindig arcoskodsz és ahelyett, hogy jó fej módjára engednél, hogy ezt túléljük, te azért csak hősködni akarsz....
- Kuss! Jönnek vissza.
- Oké, de ne baszd el!
- Fogd már be bazdmeg, nem érted, hogy nem ...
- Nu. Sikerült kitalálnotok, hogy mi legyen? Gyújtsunk rá és csináljunk belőletek élő máglyát, vagy jó fiú leszel és együtt működsz Borissal?
- Ő...
- Ne ő-z, baszki, ne ő-z, mondj gyorsan egy igent....
- Mit susmorogsz, te kis szaros?
- ÁÁÁÁÁ, ember, az a térdem....
- Tudom, azért léptem rá, és ha nem fogsz...
- Hé-hé-hé! Nyugi ember, oké!
- Te ne emberez le engem, pici gyújtós, és főleg ne nyugtatgass engem, ez még e legkevesebb amit a hülye kis csíra haverod kap mert beleszól a nagyok doglába. Szóval? Igen, vagy nem?
- Figyelj Boris.
- Iván!
- Bocs! Figyelj Iván, én nagyon szeretnék élni ezzel a lehetőséggel, de nem tehetem meg, érted, egyszerűen ez, ez nem megy.
- Azt akarod mondani, hogy hívjam fel "Belező" Borsit és mondjam neki azt, hogy bocs főnök, de a kis csíra azt mondja, hogy: NEM?!
- Hé haver, ne csináld ezt... hallod kérlek... ÁÁÁÁÁ
- Fogd már be csíra. Nem látod, hogy a fürtös kis haverodon van most a hangsúly?
- De, de, de, látom, látom, bocs!
- Hé, HÉ, HÉ! Iván! Iván, kérlek, ne törd el a térdét, jó!
- Jól van nyuszifül, de csak azért mert ilyen szépen kérted. Na! Hívjam a főnököt és mondjam neki, hogy a válaszod nem, vagy van annyi élet ösztönöd, hogy átgondoltad?
- Oké, én, én ezt átgondoltam.
- Tényleg?
- Tényleg?
- Igen, és arra jutottam, hogy oké, belemegyek. Belemegyek és elveszem a kis csajt, csak kérlek, ne törd el Jhony térdét!
- Jól van faszikám, hát ez a beszéd! Ki a faszom az a Jhony!
- Én...
- Fogd már be!
- Ő! A srác akinek a térdén talpalsz.
- Oké, oké, nem para. Jól van kicsi Jhony, nem lesz baj.
- Hu, de jó!
- Jól vagy öcsém?
- Persze, most már, hogy nincs egy két mázsás ogre a térdemen, jól vagyok. Köszi öregem.
- Nincs mit.
- Nem lesz para, egészen szép csajszi volt.
- Tudja tököm, teljesen kész voltam.
- Én is Bren, de ne aggódj, amit a sötét, a pia és kábszer ellenére láttam belőled, meg a kis luvnyából, az az, hogy nagyon, szóval, nagyon...
- Jó! Legalább megpróbáltad. Látod milyen lelkesen magyaráz a főnökének.
- Ja baz! A végén csak megússzuk, mondtam én, hogy nem lesz itt semmi gond.
- Hát nem épp ezt mondtad, amikor mondtam, hogy...
- Jól van fürtöske Boris örül. A kis Hildácska örül, és mi is örülünk. Kicsit gáz, hogy egy diszkóban ismerkedett meg az ifjú pár, de hát, abból élünk amink van. Nem igaz?
- Ja-ja, de!
- Nem téged kérdeztelek csicska!
- Bocs!
- Szóval, jön a főnök és rövidesen megismerheted az apósodat. Nagy dolog! Mi is a neved?
- Bren. Ö, Bren Hur.
- Na, ez nem volt szép fürtöske!
- Bocsi, de tényleg így hívnak.
- Jól van na, csak ugratlak. Már csak egy kérdés van.
- Mi lenne az?
- Körül vagy metélve?
- Jaj jajajajajajaj nem, én, nem, én meggondoltam magam ez, nem, ez......
- Az szopás, de hamar megoldjuk! Pont van nálam egy erre alkalmas eszköz.

- Faszikám kemény gyerek vagy te, mindezt bevállalni egy csókért HEHEHE!!!!!!!!!!!      

Run Veren!

Veren rohant, ahogy csak a lába bírta. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó. Késő este volt, és egész Dublin álmatag fényekben fürdött. Közel háromnegyed órája futott már, amikor végre egy kis levegőhöz jutva, lihegve megállt és egy aluljáró aljába behúzódva biztonságban érezte magát. A feje felett a kocsik és buszok egymást érve hajtottak el, és az ettől remegő híd, mindkét oldalán befolyt az aluljáróba a víz.

Sötét volt és hideg, igazi ír ősz. Veren csak kapkodta a levegőt és hálát adott mindennek, hogy szerencséjére ilyen sokáig bírta és úgy nézett ki, hogy lerázta az üldözőit.

- Hé, fiú! - Veren majdnem felborult akkorát ugrott, ahogy meghallotta a reszelős torokhangot, az aluljáró sötétjéből. - Van egy szál cigid?
- A francba! Eléggé megijesztett mr.
- Nem akartam. Van egy szál cigid?
- Nem dohányzom. - Erőltette a szemét, hogy jobban lássa az alakot a sötétben, de csak egy nagy darab árnyékot látott.
- Mi elől futottál?
- Én? Hja, csak néhány idióta elől, akik el akarták szedni a pénzem. - Hazudta.
- Jól futsz! - Veren nem érezte magát kényelemesen a beszélgetésben, főleg, hogy a fickónak nem csak ijesztően mély torok hangja volt, de még egy cigi is felparázslott a szájában, annak ellenére, hogy az előbb kért egyet.
- Honnan tudja? - Kérdezte Veren meglepetten.
- Láttam, ahogy berobbantál az aluljáróba. - Hazudta az idegen.

Néhány másodpercig csak méregették egymást. A sötétben álldogáló idegen és a szőke hajú Veren. Aztán az alak újabb kérdést tett fel.

- Sportolsz valamit?
- Igen. - Hazduta Veren.
- Mit? - Szívott bele a cigijébe az idegen.
- Tekézek. - Hazudta Veren.
- Tekézel. - Röhögött az alak. - Hiszen az nem is sport.
- Hja, de jobb mint a semmi. - Veren igyekezett mosolyogni, hogy elüsse a rossz érzését.

A férfi nem mozdult, csak időnként a cigi parázsló vége került távolabb tőle és mérges fekete füstöt hagyott a levegőben. Veren kezdte úgy érezni, hogy neki valahol egészen máshol kéne lennie. Úgyhogy egy viszlát biccentéssel  elköszönt az idegentől és kisétált az esőbe.

Nem igazán tudta, hogy merre mehetne, úgyhogy az eddig is jól bevált déli irányba folytatta az útját. Itt alig harminc perc múlva elért egy metrómegállót, ahol a földfelszínen közlekedő kocsik álltak meg. Veren átugrotta a jegykezelő automatát és besietett a peronra, ahol egyedül csak egy idősebb nő álldogált oldalán egy három éves körüli, dagadt kislánnyal. Ahogy Veren odaért, valami köszöntés szerűséget bökött a hölgynek és leült egy székre.

- Fiatal ember! - Szólt rikácsoló hangon az idős nő.
- Igen hölgyem?
- Nem látott erre egy fiatal kis lányt? -  A nő tudálékos hanghordozása kissé iritálta Veren fülét, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.
- Hogyne látnék, ott áll ön mellett.
- Hol? - Kérdezte a nő és értetlenül körbe forgott, majdnem elsöpörve ezzel a dagadt lánykát maga mellett.
- Hát ott! Maga mellett áll hölgyem és pont engem néz. - Az öreg nő, rosszallóan nézett Verenre, aki döbbenten ült és hitetlenül nézte, hogy hogy nem veszi észre a nő a mellette álló dagadt kislányt, aki nem mellesleg pont őt bámulta. Átható szemekkel nézve egyenesen az ő szemébe. - Áh! - Legyintett Veren és magára hagyva az örült helyzetet, felkelt és arrébb sétált a peronon, néhány métert.

Ahogy állt és várt, újra átgondolta, hogy mi is történt vele. Nem sokon múlott, hogy nem kapták el a fickók és még kevesebben, hogy időben rájött, hogy mit is kell tennie. Persze tudni, hogy mi a dolga az embernek még nem jelenti azt, hogy könnyű is megtenni, de nem volt más választása. A csoportnál volt az édesanyja és az öccse. Őket soha nem engedik el, ha csak nem lesz együttműködő, amit soha nem tenne meg, vagy, ha nem találja meg a módját, hogy kicselezze őket. Soha nem fog, egy ilyen szemét bandának dolgozni, még akkor sem, ha az élete múlik rajta, még akkor sem, ha mindent megkaphat, még akkor sem...

A metrókocsi lelassított és pont előtte állt meg az egyik szerelvény, amiből négy, jól megtermett embere a csoportnak kezdett el kiszállni. Még kettő futott felfelé a lépcsőn és látta, hogy a kislány továbbra is csak őt nézi. Bassza meg! Gondolta magában és más választás nem lévén, folyékonnyá tette a lába alatt a betont és azon keresztül leesett az alatta lévő szintre. Felpattant és ismét futásnak eredt. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó...

Veren Dubline csak futott, ahogy az erejéből tellett és tudta, hogy ez nem tarthat örökké, egyszer meg kell állnia, egyszer vissza kell néznie, és egyszer meg kell oldania a gondjait, mert más soha nem fogja megtenni helyette és akkor már nem lesz hova bújnia!

Information.

- Relatíve elérhetetlen adathálózatok egész halmaza fedi be a testünket. Minden pici pólusába az érzések, és intuíciók közé, kódolt üzenetek, megfejtésre váró titkok és egészen különleges dolgok vannak elrejtve. Ezt nevezzük központnak. Ebbe a központba futnak össze az érzéseink. Az érzések, amiket utána szétválogat és rendszerez az elemi csoport. Egy olyan szervezet, ami felügyelet alatt tart minden részletes és fontos információt. Olyanokat is akár, amikről még maga az információ tulajdonosa sem tud. Persze, ez még csak a folyamat legeleje, mert ezt követően, még analizálni és szétválasztani is kell, minden egyes, apró értesülést. Végül így kapjuk meg a tiszta és teljesen nyers gondolatot. Azt, amit ellenőrzésre tovább küldünk a felügyeleti szerveknek, akik adott esetben riasztják magát a Képzelet Rendészetet. Ez a speciálisan képzett csoport a felelős azért, hogy még csak véletlenül se történjen, olyan jellegű cselekmény, aminek eredménye beláthatatlan következményekkel járna társadalmunkra nézve.

- A Képzelet Rendészet, nem csak a gondolatok figyelésével és ellenőrzésével foglalkozik, de magával a lehetséges képzelet szülte eseményekkel is, amik valahol, valamelyik megfelelési síkjában a valóságunknak, létre jönnek. Ennek köszönhetően, hatalmas feladat hárul minden egyes nyomozónkra és minden egyes halhatónkra, aki idővel e nagyszerű szervezet tisztje kíván lenni.

Varázslás.

Egyik pillanatban még zuhog az eső és a földön állsz, a következőben, csak a haragot érzed és már messze, fenn a világ tetején jársz. Túl a felhőkön, túl a világ peremén. Belerohanva a csillagok uralta mindenségbe. Nincs benne semmi amit ne lehetne megérteni, egyszerűen minden aszerint történik, ahogyan szeretnéd. Kivéve néhány dolgot. Például a világot magad körül, az nem te vagy és nem is te befolyásolod, ott jámbor, kószáló kedvességek módjára jelenek meg emberek, helyszínek és fura árnyai a valóságoknak. Barátok, szerelmek, ismerősök, időnként talán ellenségek is. Kószáló, hiszékeny kísértettek módjára keresik saját boldogságukat. Viszont ez téged nem zavar. Minden alkalommal dolgod van, valami amit meg kell tenned, fel kell ismerned, vagy meg kell értened. Ezek lehetnek egészen apró feladatok, de időnként nagyon fájdalmasan nehezek és nagyok. Olyanok amikből felébredve, csak azt érzed, hogy mindened fáj és sajognak a végtagjaid. Kimerült vagy, mintha egész nap futottál volna, de ugyanakkor friss, mert a lelked kalanddal telt és őszintén örül. Hiszen minden viszontagsága és veszélye ellenére, ott van igazán elemében. Ott, ahol él ez a különös varázslat. Minden ostoba hibája és láthatatlan nehézsége ellenére, az az ő közege.

Ehhez szükséges a varázslás, az illúziók és érzések ismerete, amivel képessé válik az ember, hogy elrugaszkodjon a földtől és meg se álljon az égig. Felröppenjen és végig simítsa a szürke felhők peremét, szemmel lássa az esőcseppeket, amik lent áztatják a világok kérgét. Majd két széllökést és egy élni készülő hurrikánt kikerülve visszatérjen a földre. Nem zuhanva, hanem játszva a magassággal és a lehetőségekkel. Nem azért mert nincs halálfélelem, hanem azért, mert tudja, hogy megtudja csinálni. Végül pedig a landolás, ami minden hőshöz méltóan térddel történik, felkavarva a környezetet.

Dühös és szomorú voltam, de teljes is. Olyan embereket is láttam, akikkel már nagyon rég nem találkoztam, és még kevésbé ilyen békés módon. Napfény úsztatta, csendes teraszán az otthonomnak voltak ők, és én is. Apám, nővérem, a lány akit szeretek és még pár barát. Különös módon a nővérem tudott beszélni az apámmal és varázslatos hármast alkotva, elzártuk magunkat mindentől, és a terasz egy félreeső helyére húzódtunk. Olyan tiszta és természetes volt, akár az élet maga. Négy fehér kerti székben, hárman ülve, beszélgetve és örülve, hogy végre találkozunk. Nővérem Zsuzsa, valami nagyon komoly és rendületlenül lelkes dolgot magyarázott apánknak, akit nem viselt meg a halála, csak annyiban, hogy boldog szellemként figyelt minket. Persze én megint egy szavát sem értettem, azt hiszem nem is szólt egy szót sem, de nem is kellett. Elég volt nekem, hogy felvágtam azzal, milyen jól haladok a dolgaimmal és bolond gyerek módjára elkápráztattam pár trükkömmel. Azt hiszem örült neki. Én nem kevésbé, hogy összejöttek.

Aztán újabb utazás következett, egy sajnálatos és fájdalmas hír, vagy pletyka okán, amitől világok dőltek össze bennem. A végére akartam járni, és most már nem a bársony felhők peremét, hanem a hosszú és elnyúló utcák házait simította végig kezem. Siettem, repültem és az ismerős környéket magam alá hajtva, robogtam a szomorú napfényben. Igyekezve mielőbb kideríteni, hogy igaz e az állítás, vagy csak rosszindulatú pletyka. Azonban már maga a gyanú is annyira szomorúvá tett, hogy végül nem értem el az utolsó utam. Keszekuszává váltak a dolgok és egymásba fordulva, elhomályosultak. 

Kinyitottam a szemem, és vidám fényével a nap fürdette arcomat. Kedves barátom Pisti, hajlékonyan elmozgott a beköszönő szellő útjából, én pedig neki kezdtem a napomnak. Gondolatokkal terhes fejjel és feltöltődött, varázslatos lélekkel. 

Az élet vonata.

Mesterkélt pillantások egész hegyével halmozott el, de nem tudtam rá dühös lenni emiatt. Sőt! Nagyon is de tetszett, főleg, amikor közelebb húzódott a székével és megkérdezte, hogy mit keresek itt és mit akarok. Egyszerűen válaszoltam és annyit mondtam, hogy az attól függ, ő mit akar. Persze, ez nagyon tetszett neki, úgyhogy rám mosolygott és töltött még egy kis tequilát. Ebből már sejtettem, hogy a pillantása lehet mesterkélt, de a szándéka színtiszta, úgyhogy felhajtottam a felest és megcsókoltam.

Jó volt. Baromi jó volt és még jobb volt, hogy nem ellenkezett, sőt, édesen kiterülve élvezte, hogy lazán együtt vagyunk. Nem volt benne semmi feszengés, semmi kétség. Nem is kellett semmit magyarázni, egyszerűen csak nevettünk, ittunk, szeretkeztünk és ittunk. Halhatatlanná szerettük az estét és egymást is, ami végül nem sok szóbeli időpocsékolással járt.

Talán két három nap telhetett el, amikor a faszija rájött. Hát, elég zűrössé vált az a szombat estém, mert a srác és hat haverja eldöntötte, hogy lukat robbantanak a hasamba, abba a hasba amin már eddig is olyan sokat dolgozta, hogy szép, feszes és kockás legyen. Mind hiába. Sok futás, némi verekedés, egy kis káromkodás, egy rendőrjárőr szirénáinak életmentő hangja és vagy hat nap a kórházban lett a vége. De megérte, minden törött borda, minden szúrás a lábon, minden majdnem elkaszált ujjperc, megérte azt a pár kiadós éjszakát amit együtt töltöttünk. Így kerültem bele abba a prominens társaságba, amit azóta is messziről elkerülök.

Drogok, bulik és angyalok járnak azóta a síromhoz, hogy megkönnyezzék azt az estét, amikor először futottam az élet vonatja elé.

Rádió üzenet.

- Tisztelt hölgyeim és uraim! Sok szeretettel üdvözöljük a rádió hallgatóinkat, akik ezen a csodálatos napon, ránk tekerték figyelmüket. Most pedig jöjjenek a hírek. Irénke!


- Köszönöm Sándor!
- Franciska, a dél-itáliai verseny pincsi, nyilvános sajtóközleményben cáfolta, hogy valaha is közösült volna a frank származású bernáthegyivel, Leóval. Erre Leó röviden azt nyilatkozott, hogy: "Vau".
- Tovább súlyosbodik a politikai helyzet a Franko Pablo, kontra államapparátus ügye körül, ahol egy frissen felfedezett dél-koreai nyikhaj, bizonyos Szilánkosfarkú Hegyivipera egy speciális méreggel laikussá tett, három atomfizikust és egy tengerbiológust, akik azóta sem találnak haza és meztelenül sétálgatnak a Szaharában. Ám aggodalomra semmi ok, hiszen az Egyesült Ruhavadászok Szervezete, már intézkedik az ügyben és három elefánthátas expedíciót indítanak a személyek megtalálásra. Ez úton is sok sikert kívánunk nekik. 
- Bukarest tagad! 
- Most pedig egy szomorú hír. 
- Doktor Sah Hemér, áttörést ért el a gravitáció visszafojtásában folytatott kutatásaiban! Ennek köszönhetően viszont a professzor elveszett és azóta is égre-földre keresi mindenki. Sajnálatos, hogy a kísérleti és kutatási anyagokkal együtt szállt el a csodálatos kutató, mérnők és családapa. Ezúton is biztatjuk, hogy mielőbb várjuk visszatértét!  
- Köszönjük Irénke! Most pedig az időjárás. 
vége  
vége  

- Úgy néz ki, hogy a héten ismét esik a BUX értéktőzsde és sajnos ennek radikális kihatásai lesznek, a mindenki által használt pénzünkre a fabatkára. Straszburgiában elütött egy villamos, egy mosatlan komphajó kapitányt, aki bár elveszítette fél kezét és a humorérzékét, de a hírek szerint jól van, és mindenképpen beperli a pályaüzemeltetőt. 



- A bukaresti polgármester kijelentette, hogy semmilyen körülmények között nem adja meg az esélyt arra, hogy véglegesítsék a kormány által kívánt energiaprogram Zuhanózivatar fedőnevű tervét. Így Bukarest marad a régi megoldásnál és továbbra is lábal tekerhető foton szárnyú lepkéket fognak tenyészteni. 

- Blue Ray, az ismeretlen származási helyről érkezett szuper sztár, a kék sziámi harcos hal, végelgyengülésben kimúlt. Edzője és lelki ápolója a híres író John Nash, fájdalomtól elszorult szívvel jelentette be a közvéleménynek, hogy színét vesztett kedves, kicsi kék barátját, pontban 20:41-kor húzta le a wc-n, jobb létre szenderítve ezáltal a híres halat. 


- Esni fog! 
- Nagyszerű! 

Tükör világ.

Törött poharak módjára szivárogtunk be a városba, hogy egy laza, lelketlen fröccsel teljesítsük ki az esténket Marci barátommal. Nyomottak, feszültek és a napi robottól elcsigázottak voltunk, és hibáztunk. Alá becsültük a fröccs édes erejében rejlő veszélyeket és elkapott minket a vágy, hogy ne álljunk meg egynél, se kettőnél, sőt, egyáltalán ne álljunk meg. Százával ittuk az elénk teleportáló, borba mártott mámorokat. Így hát a világ képlékeny, mosolyban úszó, zavarosan édes homállyá vált. 

Egy homállyá, amiben lányok és fiúk jöttek és mentek, mi meg csak röhögtünk, ittunk és röhögtünk, számolva és elemezve a pesti lányok szépségének véget nem érő sorait. Akadémikus szakértők módjára ellenőrizve és mérve, mérteket és mennyiségeket, időről-időre pedig, pontozó mosollyal díjazva a kevesen lévő százakat, akik méltók lettek erre a gesztusra. Bevallom torzzá vált az arcom a temérdek élénk vigyortól, amivel dobáltuk a belváros utcáit.  Később viszont felkerekedtünk és haladtunk az árral, junk foodba mártva fejünket meg is tettünk egyszerre vagy száz métert. Végül valami egyetem, valami kricsmijének a kertjében kötöttünk ki és határozott terveket kotyvasztva fejünkben, fröccsöztünk tovább. Nem is volt ezzel semmi gond, csak hát, egy helyben maradni amikor a világ mozog igen ingerszegény, úgyhogy mozogtunk mi is és végül egy csodálatos helyen kötöttünk ki.

Egy zárásra hajlamos éjféli bárba zuhantunk, ahol egy ismerős, csodapultos lány vidáman csatlakozott a bolondulni vágyó csapatunkhoz, ami állt személyemből, Marci barátomból és édes nejéből. Kiteljesedtünk, lerészegedtünk, vidámmá és verhetetlen csocsó bajnokokká váltunk és hajnalig tartóan megőrültünk.

Dübörgő, vad, machetával élezett élménnyé változtatva, a békésnek induló kirándulásunkat.

Zúgolódó angyalok.

Zúgolódó, számon kérő angyalok állítottak meg a minap. Pont egy kereszteződés kellős közepén, ott ahol mindenki csak tovább akar menni. Ők meg, hárman vagy talán négyen is a kereszteződés közepén az úton álltak, álltak és csak néztek. Gondoltam nem lehet baj, úgyhogy elindultam át a zebrán, de elém léptek és bevallom a frász tőrt ki ahogy rám parancsoltak. Na nem szóval, csak tettel és akarattal. Néztek engem és szárnyaikkal verdesve az Isten egét, meg akartak győzni valamiről. Hogy pontosan miről, arról sajnos elképzelésem sincs, mert egy szavukat sem értettem. Nem is nagyon mondtak talán semmit, vagy ha mondtak is, mint már mondtam, nem értettem. Volt köztük viszont egy nagy darab, egy igazán hatalmas, fekete bőrű, picit bugyuta arcú vezető, talán maga Mihály.

- Merre mész?  

- Előre. 

- Hm. 

- Átengednél? 

- Nem tehetem. 

- Mi? 

- Nem engedhetünk át. 

- Miért nem? 

- Mert ez a mi utunk. 

- A ti utatok? Hiszen az előbb három srác is átment és velük nem is foglalkoztatok. 

- Igaz, de ők hozzánk tartoznak. - Ez egy kicsit nevetséges volt. 

- Kihez? A bandátokhoz? Hiszen az csak három srác volt, ti meg szárnyas angyalok vagytok. - Láttam, hogy ezen meglepődik. 

- Nem vagyunk angyalok! És igen, ők hárman hozzánk tartoznak, de nem vagyunk egy banda. Te pedig nem mehetsz itt át, mert ez a mi utunk. 

- Ne hülyéskedj már. Hiszen ez az út mindenkié, ti pedig angyalok vagytok, mert van szárnyatok meg minden franc. 

- Mint mondtam, mi már nem vagyunk angyalok. Na jól van húzz el innen. - Idegesen legyintett egyet a kezével. 

- Hallod! Eddig még egy angyal sem húzott föl, de te roham léptekkel közelítesz felé. - Mondtam határozottan, bár nem tudtam, hogy honnan vettem a bátorságot, hogy ingereljek egy nagy darab angyalt. 

- Nem vagyunk angyalok és nem hiszem, hogy bármit is tudnál velünk kezdeni emberke! - A haverjai, akik bár elmondása szerint akár csak ő maga nem voltak angyalok, látva, hogy élénkül köztünk a vita sietve oda jöttek.  

- Valami baj van főnök? - Kérdezte egy alacsonyabb szárnyas jószág. Ha már nem angyal.... 

- Nincs, csak a kis átjáró vadászunk kötözködik. 

- Én nem kötözködtem csak azt mondtam, hogy nem értem miért nem engedtek át. 

- Meg azt is, hogy angyalok vagyunk, azt is mondtad, vagy nem? 

- De igen bazdmeg mondtam. De hát szárnyaitok vannak és hatalmasak vagytok, minek hívnád magad ha nem angyalnak. 

- Nem tudom, de ne beszélj ilyen csúnyán! 

- Oké elnézést. - Emeltem fel röhögve a kezem. 

- Egyébként, ha nem angyalnak hívnál, akkor minek neveznél? 

- Egy nagy, barom, fekete embernek! - Azt hiszem messzire mentem, mert sem a tartalom, sem a hangsúly, nem keltett jó benyomást a fiukban. 

- Azt mondtad, hogy barom vagyok? 

- Ja! Ha már nem vagy angyal, akkor legalább barom az lehetsz, nem? - Őszintén megijedtem. Mert bár szóban keménynek tűntem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez így nagyon nem lesz jó. 

- Igazad van. - Gondolkodott el. - Hm, lehetünk akár barmok is, ha már angyalok nem vagyunk. - A többiek is elégedetten bólogattak, egyiken sem láttam, hogy megsértődött volna. Sőt! Ízlelgették a lehetőségét annak, hogy mától, barmok legyenek. 

- Te figyelj! Én nem akarok, nagyon vájkálni a dolgaitokban, meg amúgy is csak át akarok menni, de mi van veletek? 

- Hogy érted ezt? 

- Hát, szóval igazándiból nem vagytok ti barmok, hanem frankón, angyaloknak tűntök. Akkor meg mi ez az egész? 

Nagyot sóhajtott a fekete és szomorkásan, de eltökélten végig nézett a társain. Kicsit megrágta magában a gondolatait aztán válaszolt. 

- Felmondtunk! 

- Felmondtatok? Kinek? Miért? 

- Ez egy hosszú történet, de a lényege az, hogy elegünk lett. Nem csináljuk tovább a melót, mert úgy éreztük, hogy mindenki csak kihasznál minket. 

- Ja, ja! - Támogatta a többi három. 

- De én ezt nem értem. Ki használt ki titeket és miért... 

- Te figyelj öcsi, ez nem a te dolgod jó? 

- Oké, oké nyugi van! 

Hosszan néztünk egymás szemébe. A nagy darab, épp nem angyal és én, az állítólagos "átjáró vadász". Láttam, hogy tényleg elég pipa és nem fog lejeb adni a dacból, hogy ő most nagyon dühös lehet. 

- Oké! Nyertél. - Mondtam.- Nem vájkálódok tovább a dolgaitokban, csak engedj át. 

- Nem. 

- Oh baszki. Én tényleg nem értelek meg téged. Miért nem engedsz át? 

- Mert nem és kész. 

- Ja ja ja. - Helyeselt a másik három. 

- Jól van akkor ide leülök és addig nem megyek sehova, amíg nem engedtek tovább. Köcsögök! 

Ezzel leültem a porba pont a nagy darab lába elé és fütyörészve matatva, elővettem az mp3-m. Az meg csak nézett, a többiek pedig értetlenül tanakodtak, hogy mi tévők legyenek. Végül a főnök elunta és lecsendesítette társait. Lehajolt hozzám és barátibb hangon megkérdezte. 

- Miért akarsz átmenni a túloldalra? 

- Azért mert várnak rám. - Feleltem és komolyan gondoltam amit mondtam. Mindennél komolyabban amit eddig valaha is tettem és gondoltam.  

- És még akkor is megpróbálnád, ha minden erőnkkel igyekeznénk megállítani és akár ki is nyírunk? 

- Akkor próbálnám meg csak igazán. - Mondtam mosolyogva és éreztem, hogy szórakoztat a lehetőség. 

Tetszett neki a válasz, mert jót vigyorgott rajta. Tudta ő is amit én, hogy semmi esélyem sem lenne ellenük. Azonban szimpatikus volt neki a dacosságom és az, hogy nem adom fel, inkább zúgolódom mint, hogy behódoljak. 

- Jól van öcsi. Tied az út! - Mondta és rám kacsintott. 

Néhány másodperccel később kitárták a szárnyaikat és vidáman röhögcsélve elrugaszkodtak az ég felé. Nem is érdekelte őket, hogy mit csinálok. Végig kamuztak. Nem ők voltak akik zúgolódtak és elegük lett, nem ők adták fel hanem én. Ők csak leugrottak és próbára tettek, na meg persze szórakoztak is egy jót. 

Seggfejek, igazi nagy seggfejek, gondoltam magamban. Majd felkelve a földről, folytattam utamat a túloldal felé.

Kicsi mag.

Nem vagyok szelíd s nem vagyok otromba. Nem vagyok semmi, mégis vagyok valami. Dalmát vagyok! A tengermélyén ülő dalmát, kicsi habbal, bajba sodró örök haraggal. Haraggal, minek nincs oka, nincs iránya, csak annyi, hogy éltet.

Mélyen rejlő édes vízében a tavi fáknak csücsülök. Derengek, érzek és méregetek. Intuitív módon remélem, hogy elmerengve, bánaton és örömön előbbre jutok. Kergetve hajtom az angyalom, az angyalt amiért megéri mégis lenni, valamire vinni. Legyen bár pici öröm, vagy nagy szomorúság, de mégis megéri a nyomorúság. Nem is hiszem, hogy a végére érek és valaha kiérdemlek valami nyugalmat. Nyugalmat, amelynek fájdalom mámoros illatában tobzódom és köszönöm, de nagyon jól elvagyok.

Elvarázsolt szavak szőttesén keresgélek én, minek látott halott világokat járva. Időnként komálom, időnként szívemből a felszínre haraggal telten kihányom. Nehezen veszem a levegőt és még nehezebben hagyom, hogy a levegő engem elvegyen és arra szánjon, hogy elmenjek. Tettek keringenek bennem, s közben gondok közé bújva ülök a tavi fácskák tövében. Nem hiányzol, nem is kellesz te ostoba mámor, te hajthatatlan örök konok gyermek, csak épp nem értelek. Minek kísértesz jössz ide mellém, bújsz hozzám, hogy utána jól megdorgálj? Színes érzésekbe fojtva mutogassál, felfess mindennek, hogy aztán lemondjál. Olyanná tegyél, amilyen valójában nem vagyok és nem is voltam. Miért játszol velem kicsi lelkem, ha tudjuk mind a ketten, hogy mi a vége? Miért nem adod fel és hagysz végre el, csatlakozva a sokaktól szóló bús mesémhez, amelybe rejtve talán még ott élek? Hova lett a bátorság és a félelem nélküli modortalanság, amivel rovod a kockaköves útjait a múltnak? Minek ide bármi is, ha egyszer már minden, mi bármi is, már nem a mienk, és főleg nem az enyém? Hol szalasztottuk el a lehetőséget és buktuk el a kettősséget, amivel a világra kacsintva, játékosan hajthattuk fejünket álomra?

Nem is hiszem, hogy módom lenne ezzel szemben káromolva magam, tettek sokaságára búzdítani bárkit is vagy akár csak saját magam. Egyszerűen csak üldögélek még egy keveset, fáim ágait számolva és lesve a rést a fény felé, hogy elhajolva az otromba érzések tömege elől, előre bukjak. Oda, ahol már nem vagy velem, se te, se más, csak én magam és egy rakás sóhajtás.

Bat.

Éreztem, jobban mondva sejtettem, hogy működni fog. Egy magas toronyház tetejére másztam fel és ott próbáltam ki. Valóban jobban is ment mint gondoltam, az oldalsó szárnyak és a távolság tökéletes volt. Minden a helyén volt és semmilyen váratlan fordulat nem billentet ki, sem az egyensúlyomból, sem a repülési irányomból. Éreztem, hogy egy kicsit talán túl magasan szállok, de ez nem okozott gondot. Alattam az emberek meglepetten, vagy épp észre sem véve járkáltak. Az épületek ocsmány, beton oldalain mindenfelé rozsdanyomok és szürke foltok. Kivételesen még csak esete sincs, igaz csak gyakorolok. A többi felszerelésem is ellenőrzöm, illetve egy múló percig elhezitálok azon, hogy vajon milyen szerkezetekre és eszközökre van még szükségem. 

A siklást követően vissza mászom a torony tetejére és elrejtem a felszerelést. Vagy mégsem? Úgy érzem, hogy szükségem van rá, és a közelben, egy erődre emlékeztető fürdőbe török be. Gyerekjáték, hiszen csak egyszerű zárral vigyázzák a hátsó részt, ahova sehogy sem lehetne kívülről eljutni, csak ha sikló repül az ember. Ez pipa. Bent félhomály van és nem is nagyon tudom, hogy miért kellett idejönnöm. Valami fürdőzővel összefutok, aki elmondja, hogy ki kéne üríteni a helyet, mert baj készül. Neki is látunk és érzem, hogy feszültség van a levegőben, de nem találom a forrását. Hiába megyek végig a folyosókon, elkerülve a központi részt, semmit sem találok. Érdekes. 

Lassan mindenki elszivárog és sötétedik odakint, úgyhogy én is lelépek és csatlakozom a barátaimhoz a toronyépület tövében lévő főtéren. Egészen ránk esteledik és valami kávézóban egy idióta játékot kezdünk játszani amikor ismét érzem, hogy valami nincs rendjén és elkezdek felszedelőzködni, hogy menjek a holmimért...