Törött poharak módjára szivárogtunk be a városba, hogy egy laza, lelketlen fröccsel teljesítsük ki az esténket Marci barátommal. Nyomottak, feszültek és a napi robottól elcsigázottak voltunk, és hibáztunk. Alá becsültük a fröccs édes erejében rejlő veszélyeket és elkapott minket a vágy, hogy ne álljunk meg egynél, se kettőnél, sőt, egyáltalán ne álljunk meg. Százával ittuk az elénk teleportáló, borba mártott mámorokat. Így hát a világ képlékeny, mosolyban úszó, zavarosan édes homállyá vált.
Egy homállyá, amiben lányok és fiúk jöttek és mentek, mi meg csak röhögtünk, ittunk és röhögtünk, számolva és elemezve a pesti lányok szépségének véget nem érő sorait. Akadémikus szakértők módjára ellenőrizve és mérve, mérteket és mennyiségeket, időről-időre pedig, pontozó mosollyal díjazva a kevesen lévő százakat, akik méltók lettek erre a gesztusra. Bevallom torzzá vált az arcom a temérdek élénk vigyortól, amivel dobáltuk a belváros utcáit. Később viszont felkerekedtünk és haladtunk az árral, junk foodba mártva fejünket meg is tettünk egyszerre vagy száz métert. Végül valami egyetem, valami kricsmijének a kertjében kötöttünk ki és határozott terveket kotyvasztva fejünkben, fröccsöztünk tovább. Nem is volt ezzel semmi gond, csak hát, egy helyben maradni amikor a világ mozog igen ingerszegény, úgyhogy mozogtunk mi is és végül egy csodálatos helyen kötöttünk ki.
Egy zárásra hajlamos éjféli bárba zuhantunk, ahol egy ismerős, csodapultos lány vidáman csatlakozott a bolondulni vágyó csapatunkhoz, ami állt személyemből, Marci barátomból és édes nejéből. Kiteljesedtünk, lerészegedtünk, vidámmá és verhetetlen csocsó bajnokokká váltunk és hajnalig tartóan megőrültünk.
Dübörgő, vad, machetával élezett élménnyé változtatva, a békésnek induló kirándulásunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése