Mesterkélt pillantások egész hegyével halmozott el, de nem tudtam rá dühös lenni emiatt. Sőt! Nagyon is de tetszett, főleg, amikor közelebb húzódott a székével és megkérdezte, hogy mit keresek itt és mit akarok. Egyszerűen válaszoltam és annyit mondtam, hogy az attól függ, ő mit akar. Persze, ez nagyon tetszett neki, úgyhogy rám mosolygott és töltött még egy kis tequilát. Ebből már sejtettem, hogy a pillantása lehet mesterkélt, de a szándéka színtiszta, úgyhogy felhajtottam a felest és megcsókoltam.
Jó volt. Baromi jó volt és még jobb volt, hogy nem ellenkezett, sőt, édesen kiterülve élvezte, hogy lazán együtt vagyunk. Nem volt benne semmi feszengés, semmi kétség. Nem is kellett semmit magyarázni, egyszerűen csak nevettünk, ittunk, szeretkeztünk és ittunk. Halhatatlanná szerettük az estét és egymást is, ami végül nem sok szóbeli időpocsékolással járt.
Talán két három nap telhetett el, amikor a faszija rájött. Hát, elég zűrössé vált az a szombat estém, mert a srác és hat haverja eldöntötte, hogy lukat robbantanak a hasamba, abba a hasba amin már eddig is olyan sokat dolgozta, hogy szép, feszes és kockás legyen. Mind hiába. Sok futás, némi verekedés, egy kis káromkodás, egy rendőrjárőr szirénáinak életmentő hangja és vagy hat nap a kórházban lett a vége. De megérte, minden törött borda, minden szúrás a lábon, minden majdnem elkaszált ujjperc, megérte azt a pár kiadós éjszakát amit együtt töltöttünk. Így kerültem bele abba a prominens társaságba, amit azóta is messziről elkerülök.
Drogok, bulik és angyalok járnak azóta a síromhoz, hogy megkönnyezzék azt az estét, amikor először futottam az élet vonatja elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése