Varázslás.

Egyik pillanatban még zuhog az eső és a földön állsz, a következőben, csak a haragot érzed és már messze, fenn a világ tetején jársz. Túl a felhőkön, túl a világ peremén. Belerohanva a csillagok uralta mindenségbe. Nincs benne semmi amit ne lehetne megérteni, egyszerűen minden aszerint történik, ahogyan szeretnéd. Kivéve néhány dolgot. Például a világot magad körül, az nem te vagy és nem is te befolyásolod, ott jámbor, kószáló kedvességek módjára jelenek meg emberek, helyszínek és fura árnyai a valóságoknak. Barátok, szerelmek, ismerősök, időnként talán ellenségek is. Kószáló, hiszékeny kísértettek módjára keresik saját boldogságukat. Viszont ez téged nem zavar. Minden alkalommal dolgod van, valami amit meg kell tenned, fel kell ismerned, vagy meg kell értened. Ezek lehetnek egészen apró feladatok, de időnként nagyon fájdalmasan nehezek és nagyok. Olyanok amikből felébredve, csak azt érzed, hogy mindened fáj és sajognak a végtagjaid. Kimerült vagy, mintha egész nap futottál volna, de ugyanakkor friss, mert a lelked kalanddal telt és őszintén örül. Hiszen minden viszontagsága és veszélye ellenére, ott van igazán elemében. Ott, ahol él ez a különös varázslat. Minden ostoba hibája és láthatatlan nehézsége ellenére, az az ő közege.

Ehhez szükséges a varázslás, az illúziók és érzések ismerete, amivel képessé válik az ember, hogy elrugaszkodjon a földtől és meg se álljon az égig. Felröppenjen és végig simítsa a szürke felhők peremét, szemmel lássa az esőcseppeket, amik lent áztatják a világok kérgét. Majd két széllökést és egy élni készülő hurrikánt kikerülve visszatérjen a földre. Nem zuhanva, hanem játszva a magassággal és a lehetőségekkel. Nem azért mert nincs halálfélelem, hanem azért, mert tudja, hogy megtudja csinálni. Végül pedig a landolás, ami minden hőshöz méltóan térddel történik, felkavarva a környezetet.

Dühös és szomorú voltam, de teljes is. Olyan embereket is láttam, akikkel már nagyon rég nem találkoztam, és még kevésbé ilyen békés módon. Napfény úsztatta, csendes teraszán az otthonomnak voltak ők, és én is. Apám, nővérem, a lány akit szeretek és még pár barát. Különös módon a nővérem tudott beszélni az apámmal és varázslatos hármast alkotva, elzártuk magunkat mindentől, és a terasz egy félreeső helyére húzódtunk. Olyan tiszta és természetes volt, akár az élet maga. Négy fehér kerti székben, hárman ülve, beszélgetve és örülve, hogy végre találkozunk. Nővérem Zsuzsa, valami nagyon komoly és rendületlenül lelkes dolgot magyarázott apánknak, akit nem viselt meg a halála, csak annyiban, hogy boldog szellemként figyelt minket. Persze én megint egy szavát sem értettem, azt hiszem nem is szólt egy szót sem, de nem is kellett. Elég volt nekem, hogy felvágtam azzal, milyen jól haladok a dolgaimmal és bolond gyerek módjára elkápráztattam pár trükkömmel. Azt hiszem örült neki. Én nem kevésbé, hogy összejöttek.

Aztán újabb utazás következett, egy sajnálatos és fájdalmas hír, vagy pletyka okán, amitől világok dőltek össze bennem. A végére akartam járni, és most már nem a bársony felhők peremét, hanem a hosszú és elnyúló utcák házait simította végig kezem. Siettem, repültem és az ismerős környéket magam alá hajtva, robogtam a szomorú napfényben. Igyekezve mielőbb kideríteni, hogy igaz e az állítás, vagy csak rosszindulatú pletyka. Azonban már maga a gyanú is annyira szomorúvá tett, hogy végül nem értem el az utolsó utam. Keszekuszává váltak a dolgok és egymásba fordulva, elhomályosultak. 

Kinyitottam a szemem, és vidám fényével a nap fürdette arcomat. Kedves barátom Pisti, hajlékonyan elmozgott a beköszönő szellő útjából, én pedig neki kezdtem a napomnak. Gondolatokkal terhes fejjel és feltöltődött, varázslatos lélekkel.