Run Veren!

Veren rohant, ahogy csak a lába bírta. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó. Késő este volt, és egész Dublin álmatag fényekben fürdött. Közel háromnegyed órája futott már, amikor végre egy kis levegőhöz jutva, lihegve megállt és egy aluljáró aljába behúzódva biztonságban érezte magát. A feje felett a kocsik és buszok egymást érve hajtottak el, és az ettől remegő híd, mindkét oldalán befolyt az aluljáróba a víz.

Sötét volt és hideg, igazi ír ősz. Veren csak kapkodta a levegőt és hálát adott mindennek, hogy szerencséjére ilyen sokáig bírta és úgy nézett ki, hogy lerázta az üldözőit.

- Hé, fiú! - Veren majdnem felborult akkorát ugrott, ahogy meghallotta a reszelős torokhangot, az aluljáró sötétjéből. - Van egy szál cigid?
- A francba! Eléggé megijesztett mr.
- Nem akartam. Van egy szál cigid?
- Nem dohányzom. - Erőltette a szemét, hogy jobban lássa az alakot a sötétben, de csak egy nagy darab árnyékot látott.
- Mi elől futottál?
- Én? Hja, csak néhány idióta elől, akik el akarták szedni a pénzem. - Hazudta.
- Jól futsz! - Veren nem érezte magát kényelemesen a beszélgetésben, főleg, hogy a fickónak nem csak ijesztően mély torok hangja volt, de még egy cigi is felparázslott a szájában, annak ellenére, hogy az előbb kért egyet.
- Honnan tudja? - Kérdezte Veren meglepetten.
- Láttam, ahogy berobbantál az aluljáróba. - Hazudta az idegen.

Néhány másodpercig csak méregették egymást. A sötétben álldogáló idegen és a szőke hajú Veren. Aztán az alak újabb kérdést tett fel.

- Sportolsz valamit?
- Igen. - Hazduta Veren.
- Mit? - Szívott bele a cigijébe az idegen.
- Tekézek. - Hazudta Veren.
- Tekézel. - Röhögött az alak. - Hiszen az nem is sport.
- Hja, de jobb mint a semmi. - Veren igyekezett mosolyogni, hogy elüsse a rossz érzését.

A férfi nem mozdult, csak időnként a cigi parázsló vége került távolabb tőle és mérges fekete füstöt hagyott a levegőben. Veren kezdte úgy érezni, hogy neki valahol egészen máshol kéne lennie. Úgyhogy egy viszlát biccentéssel  elköszönt az idegentől és kisétált az esőbe.

Nem igazán tudta, hogy merre mehetne, úgyhogy az eddig is jól bevált déli irányba folytatta az útját. Itt alig harminc perc múlva elért egy metrómegállót, ahol a földfelszínen közlekedő kocsik álltak meg. Veren átugrotta a jegykezelő automatát és besietett a peronra, ahol egyedül csak egy idősebb nő álldogált oldalán egy három éves körüli, dagadt kislánnyal. Ahogy Veren odaért, valami köszöntés szerűséget bökött a hölgynek és leült egy székre.

- Fiatal ember! - Szólt rikácsoló hangon az idős nő.
- Igen hölgyem?
- Nem látott erre egy fiatal kis lányt? -  A nő tudálékos hanghordozása kissé iritálta Veren fülét, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.
- Hogyne látnék, ott áll ön mellett.
- Hol? - Kérdezte a nő és értetlenül körbe forgott, majdnem elsöpörve ezzel a dagadt lánykát maga mellett.
- Hát ott! Maga mellett áll hölgyem és pont engem néz. - Az öreg nő, rosszallóan nézett Verenre, aki döbbenten ült és hitetlenül nézte, hogy hogy nem veszi észre a nő a mellette álló dagadt kislányt, aki nem mellesleg pont őt bámulta. Átható szemekkel nézve egyenesen az ő szemébe. - Áh! - Legyintett Veren és magára hagyva az örült helyzetet, felkelt és arrébb sétált a peronon, néhány métert.

Ahogy állt és várt, újra átgondolta, hogy mi is történt vele. Nem sokon múlott, hogy nem kapták el a fickók és még kevesebben, hogy időben rájött, hogy mit is kell tennie. Persze tudni, hogy mi a dolga az embernek még nem jelenti azt, hogy könnyű is megtenni, de nem volt más választása. A csoportnál volt az édesanyja és az öccse. Őket soha nem engedik el, ha csak nem lesz együttműködő, amit soha nem tenne meg, vagy, ha nem találja meg a módját, hogy kicselezze őket. Soha nem fog, egy ilyen szemét bandának dolgozni, még akkor sem, ha az élete múlik rajta, még akkor sem, ha mindent megkaphat, még akkor sem...

A metrókocsi lelassított és pont előtte állt meg az egyik szerelvény, amiből négy, jól megtermett embere a csoportnak kezdett el kiszállni. Még kettő futott felfelé a lépcsőn és látta, hogy a kislány továbbra is csak őt nézi. Bassza meg! Gondolta magában és más választás nem lévén, folyékonnyá tette a lába alatt a betont és azon keresztül leesett az alatta lévő szintre. Felpattant és ismét futásnak eredt. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó...

Veren Dubline csak futott, ahogy az erejéből tellett és tudta, hogy ez nem tarthat örökké, egyszer meg kell állnia, egyszer vissza kell néznie, és egyszer meg kell oldania a gondjait, mert más soha nem fogja megtenni helyette és akkor már nem lesz hova bújnia!