Nem vagyok szelíd s nem vagyok otromba. Nem vagyok semmi, mégis vagyok valami. Dalmát vagyok! A tengermélyén ülő dalmát, kicsi habbal, bajba sodró örök haraggal. Haraggal, minek nincs oka, nincs iránya, csak annyi, hogy éltet.
Mélyen rejlő édes vízében a tavi fáknak csücsülök. Derengek, érzek és méregetek. Intuitív módon remélem, hogy elmerengve, bánaton és örömön előbbre jutok. Kergetve hajtom az angyalom, az angyalt amiért megéri mégis lenni, valamire vinni. Legyen bár pici öröm, vagy nagy szomorúság, de mégis megéri a nyomorúság. Nem is hiszem, hogy a végére érek és valaha kiérdemlek valami nyugalmat. Nyugalmat, amelynek fájdalom mámoros illatában tobzódom és köszönöm, de nagyon jól elvagyok.
Elvarázsolt szavak szőttesén keresgélek én, minek látott halott világokat járva. Időnként komálom, időnként szívemből a felszínre haraggal telten kihányom. Nehezen veszem a levegőt és még nehezebben hagyom, hogy a levegő engem elvegyen és arra szánjon, hogy elmenjek. Tettek keringenek bennem, s közben gondok közé bújva ülök a tavi fácskák tövében. Nem hiányzol, nem is kellesz te ostoba mámor, te hajthatatlan örök konok gyermek, csak épp nem értelek. Minek kísértesz jössz ide mellém, bújsz hozzám, hogy utána jól megdorgálj? Színes érzésekbe fojtva mutogassál, felfess mindennek, hogy aztán lemondjál. Olyanná tegyél, amilyen valójában nem vagyok és nem is voltam. Miért játszol velem kicsi lelkem, ha tudjuk mind a ketten, hogy mi a vége? Miért nem adod fel és hagysz végre el, csatlakozva a sokaktól szóló bús mesémhez, amelybe rejtve talán még ott élek? Hova lett a bátorság és a félelem nélküli modortalanság, amivel rovod a kockaköves útjait a múltnak? Minek ide bármi is, ha egyszer már minden, mi bármi is, már nem a mienk, és főleg nem az enyém? Hol szalasztottuk el a lehetőséget és buktuk el a kettősséget, amivel a világra kacsintva, játékosan hajthattuk fejünket álomra?
Nem is hiszem, hogy módom lenne ezzel szemben káromolva magam, tettek sokaságára búzdítani bárkit is vagy akár csak saját magam. Egyszerűen csak üldögélek még egy keveset, fáim ágait számolva és lesve a rést a fény felé, hogy elhajolva az otromba érzések tömege elől, előre bukjak. Oda, ahol már nem vagy velem, se te, se más, csak én magam és egy rakás sóhajtás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése