Belefordulás.

Belefordulásom van.

Ez egy különös neurotikus betegség, ami a száj nyálkahártyáján keresztül szívódik fel és offolja az agyat. Lényegében sokban hasonlít a szerelemre, csak annak sokkal kifacsartabb és haszontalanabb töredéke. Belefordulást az ember olyan esetekben kaphat, ha valamit annyira szeretne, de annyira, hogy nagyon. Ilyenkor találni kell egy olyan alanyt, aki alkalmatlan mód alkalmas a belefordulás esetleges előidézésére és adni kell neki egy kapcsolót. Valami szerkezetet, amivel képes, ki és bekapcsolni a célszemély (jelen esetben az én) érzéseit. Na, ha megvan az eszköz használatára képes nő, meg megvan az alany is, akkor csak annyit kell tenni, hogy várunk és időnként hol be, hol ki, kapcsoljuk ezt a remek szerkezetet.

A cucc egyedüli hátulütője, hogy a helyes működtetéséhez, időnként szájon kell csókolni a másikat. Ez, speciális ingerek egész hadát indítja el, ami végül hosszú távon beleforduláshoz vezet. Az állapot egyébként koránt sem olyan rossz mint amilyennek sok természetfilozófiai magazin leírja. Inkább csak kellemesen bizsergetően bosszantó, némi tanácstalansággal keverve és mellé szórva egy csipetnyi miisvanmostott.

Tehát eképpen telnek a napjaim és számolom közben, hogy mégis mikor lesz ennek vége, de bízom benne, hogy csak a kockára hízott telihold a felelős e fura állapotért és valójában hamar túl leszek ezen is. Talán olyan mint a bárányhimlő, amivel miután beoltanak és kiüt, többé már nem jön elő és nem fog viszketni, és nem lesznek hülye foltjai az embernek. Vagy lehet, hogy ennél sokkal rosszabb és valójában, ha egyszer az ember elkapja soha többé ki nem jön belőle. Ebben az esetben persze egyértelmű, hogy semmi köze a teli, hassa, kék, szürke, vagy kocka holdhoz a dolognak és nagyjából, örökre elvagyok kárhozva. Persze ez mind csak teória és tézis, egybegyúrva némi empirikusan szerzett humbuggal, de azért mégis érdekes. Vagy talán nem? Még az is meglehet, hogy nem is érdekes és pusztán saját belefordulásom tulajdon csapdájába csöppenve, heverek az elmém szakította tengerparton, hogy a sirályok és vizigótok támadásait visszaverve, verset írjak. Pár haszontalan unalmas sort, ami mind ugyanarról és ugyanúgy szólnak. Lányról, szerelemről, végzetről, meg két-három sor caciki salátáról. Miért pont cacciki salátáról? Azért, mert az görög.

Ez elől kihajolva, jártam a héten egy lombik stúdióban, ahol meztelen cápák futkostak a folyóson és ebihalak verekedtek egy ketrecbe zárt ringben. A stúdió neve a: Hol van a vén hajós? volt, és az egészet, egy arany hajú sápadt cowboy vezette, segítőtársával a virulókával, ami egy 150 cm alacsony szőke, izgága nőszerűség.

Ja és bocsot dobott a mikróm, úgyhogy kiesett belőle egy macska! Nyávog, dörgölődzik és nagyon szeretett éhes, vagy csak éhes és a szeretetet, mint általában a bolygó lakóinak többsége, imitálja.

Ezek után érthető, hogy mostanában ritkábban és akkor is nehezebben veszem kezembe a tollat. Az még inkább, hogy hiába is írok bármit is a papírra, attól az még itt nem látszik!

Összegezve, nagyon vigyázzatok, mind kik kint e veszélyekben jártok, mert a belefordulás, egy komoly cucc, ami, ha jön és elkap, csak egyet tehet az ember:

.....
...
.