Talán tudod.

Talán tudod így nincs is értelme mondanom, legkevésbé pedig leírnom. Mégis megteszem, mert szeretném, ha talán még se tudnád, itt egy helyen meglegyen.

Hiányzol!

Nem bonyolultan és nem is egyszerűen, csak így: Hiányzol!

Hiányoznak a pillanatok milliói, amik szikrázó szépséggé olvadtak napjaink fényében és didergő kisdedek módjára bújtak az éjszakáinkba. Éjszakáinkba, amit átitattak a mesék halhatatlan százai és a varázslat, hogy ez mind igaz. Igaz mese a javából az elejétől, egészen a kitudja hányadik királyságban megbúvó végéig. Hiányzol, mert bár messze látva, nincs közel az eleje annak amibe kezdtünk, de mégis hiányzol.

Kimondom egyszerűen mert fölösleges kertelni. Az, hogy elküldtelek életem egyik legjobb rossz döntése volt. Abból a fajtából, amit a karját lerágni készülő nyomorult tesz meg, hogy testének többi részét kimentse, egy mese nincs helyzet, halálos szorításából. Hiányzol, mert melletted kezdtem kiteljesedni és magamra épp úgy rálelni mint rád, de nem lehettünk együtt, sőt, még csak igazán egymáséi sem. Ez fájt és bár értettem, elfogadni nem mertem és nem is akartam. A ragyámmal a kezedben pedig, nem maradt más választásom. Feltártál és kiszedted a kis világom, s benne magát a magocskát, azt az édes pici magocskát, ami olyan odaadóan, kedvesen világított. Fénycsóvát játszva a nagy és ridegen világban. Mutatva, hogy van, erős és nagyon, de nagyon szeret valakit, valakit, akit nem lehetne és szabadni sem szabad. S mindeközben egyre több csodává válva, csodáltuk meg egymást és a világot, egyre nehezebben engedtem el a kezed, egyre nehezebben vettetem figyelmem másra, arra amire talán kellett volna.

Okos vagy és okosabb mint jómagam, mert ezt te már az elején is tudtad. Tudtad és bizonygattad, de mit lehet ilyenkor tenni? Gondolkodni és hidegen haladni, menni csak menni előre, akár merre is visz az irány? Szóval nem bírtam tovább. Kinyíltam és neked adtam, azt ami vagyok. Nem sok tudom, de arra pont elég, hogy magamban és talán benned is elindítsak valamit. Valami keveset abból amik vagyunk.

Nem tudom talán ostobaság volt az egész, csak egy nagy illúzió, fénytáncot járó balzsamos harmat, abból a fajtából, aminek illata megszédíti a világot és elvarázsolja a gyanútlan alakokat. Persze, ha csak egy kicsi esélye is van arra, hogy nem az, akkor mindent megér és még annál is sokkal többet. Megér és meg is érte azt amit adtál, azt amit adtam és mindent amit közösen kaptunk, legyen bár csak egy csekélyke idő, néhány fohász, két, három pillanat.

Menthetetlen bolonddá tettél azzal, hogy vagy, azzal amilyen vagy és azzal, hogy talán tudod azt amit én. Talán érdekel, talán nem. A tied lettem, egyszerűen és óhatatlanul és minél jobban ellenálltam, annál inkább csak azt kívántam, hogy légy az enyém. Az aranylábú szöcskéim sem segítettek ebben sokat, hiszen hiába ültél a hátukra és fektetted fejed édes álomra, végül mégsem teljesültek az álmok. A hajnal kedves eljött, és elhúzta szemünkről az éjjeli fények varázsát. Felrázott és tétova szerető módjára figyelmeztetett, hogy a nap közelít. A rendíthetetlen erkölcscsősz, aki minden árulást, akár szép és szelíd, akár romlott, felfed és számon kér. Elvéreztem és nem tudtam talpra állni. Hiába igyekeztem küzdeni, a nappal szemben alul maradtam és végül csak az égető kétség maradt. Nincs magocska, se ragya, csak egy üres pici héj. Persze panaszra semmi okom, hiszen a világon oly kevesen vannak, akinek akár csak ennyi is megadatik.

Talán tudod, vagy nem, de igyekszem minden erőmmel azon lenni, hogy mint hős lovag, megmásszam a hegyeket, legyűrjem az óriásokat, és elkergessem a sárkányokat. Megvívjam és kiérdemeljem a kegyet, hogy ami nem lehet az mégis megtörténhessen. Nem elveszíteni hanem megszeretni szerettelek és szeretnélek még mindig. A magam együgyű, gyermeteg módján, ahogyan egy valódi lovaghoz illik.  

Tudod valahol nagyon messze, ott, ahol ember nem igazán jár, van egy édes diófa. Hatalmas törzzsel és olyan koronával amilyenje egyetlen fának sincsen. Annak a tövében üldögélnek a talán gyerekek reményei, olyan sokan, hogy ha a fa meglebegteti bármelyik ágát, szinte százak hullanak a világra, ami a fa tövében lélegzik. Ehhez a fához küldtem én is két talán gyermekemet. Azt amelyik a kicsi magot keresi és azt amelyik téged keres. Keres, kutat, itt-ott és reméli, hogy talán egyszer ismét megtalál...

Dj Inside.

Valahol Eszenincs cityben, történt egyszer, hogy egy Andy Morren nevű kupongyűjtő, hirtelen rosszul lett és barna szedánjába pattanva, beszáguldott Micsi megye legnagyobb korházába, a Fartosz klinikára. Éles kanyarral állt meg a főbejárat előtt és több ápolót és beteget is halálra rémítve rontott be az épületbe.

- Hello doki! Kérem segítsen, baromi nagy gond van.
- Hé! Uram! - Kiáltott Andy után egy rémült nővérke.
- Hilda, kérem nyugodjon meg. Mi a gondja uram, mi törént? - Állította meg, az ámokfutó, kissé dagadt, jól megtermet, flanelinges férfit egy orvos.
- Baszki, nem fogja elhinni!  Zenél a tüdőm, és döglött szamarakat látok mindenfelé. - Doktor Hangway elég rég volt a szakmában ahhoz, hogy ne lepődjön meg, de annyira őszintén állította mr. Morren, hogy zenél a tüdeje, hogy elakadt a szava. Aztán szemüvegét igazgatva lassan összeszedte magát és válaszolt.
- Hm. Ez valóban eléggé érdekesen hangzik, kérem feküdjön fel az asztalra. Jól van Hilda, nyugodjon meg és hozzon egy kávét. Szóval, zörög a tüdeje?
- JA, mármint nem! Mondom doki, zenél a tüdőm. Megállás nélkül hallom a nyári slágereket és vagy négy banda zenél megállás nélkül a mellkasomban. Már vagy két napja csinálja ezt és valami furcsa efektet ad. Valahogy így, hogy Tum-tum, tum-tum, oh yeahh! - Andy teljes átéléssel rázta a fejét és csápolni kezdett, amivel majdnem leverte a dokit.
- Maga nem normális! Nyugodjon már meg... mr?
- Morren! Andy Morren.
- Oké Andy! Engedje kérem, hogy megvizsgáljam!
- Persze doki, tolja csak! - Andy egész kipirosodott az átélt izgalmak hatására és lihegve, kigúvadt szemekkel figyelte a dokit. A dokit, akinek lassan elállt a lélegzete!

Hangway kicsit félve ugyan, de közel hajolt a hatalmas termetű, bizonyára betépett beteghez és elkezdte sztetoszkópjával meghallgatni a mellkasát. Alig néhány szívdobbanást figyelt, amikor hihetetlen dolog történt. Hallotta, ahogy Andy mellkasából, egy komplett dj szet zenei repertoárja dübörög kifelé és épp a "So sweat like a peach" című 2011-es sláger remixe szólt, illetve egy férfi hang.

- Helló, helló! Ez az csajok, élvezitek a bulit? Mindenki jól van? Gyerünk, adjunk az érzésnek!

Doktor Hangway ijedtében úgy hátraugrott, hogy kis híján majdnem fellökte a kávéval érkező Hildát.

- Na most már hisz nekem doki?
- Te jó Isten, ilyen nincs. - A doktor nem törődve a megrémült nővérkével, összekapta magát és máris sietett vissza, hogy hallgassa, mi folyik a betege mellkasában. Viszont annyira ideges volt, hogy reflexből elvette a kávét és egy mozdulattal lenyomta az egészet. Visszahajolt és figyelt tovább.

- Gyerünk, fiúk, lányok, ne lassuljon a party! Ez itt Dj Inside tüdőközi, medencés partija!
- Yeeehhhhhh... - Hallatszódott a tömeg üdvrivalágsa, Andy mellkasából. A doki annyira meglepődött, hogy sápadt arccal nézett fel és kitátott szájjal bámult Andyre.
- Ez nagyon durva mr. Morren!
- Nekem mondja, doki? Ezt hallgatom már vagy két napja. Tök kivagyok tőle.
- Hát! Meg is értem kedves Andy, de nem is tudom...
- Na... csináljon már valamit öregem, azért végezte el az orvosit, hogy mindent megoldjon!
- Mr. Morren, minket nem ilyenre képeztek ki. - A doktor segélykérően fordult körbe, de Hilda nővér csak zavartan megvonta a vállát. - Rendben, készítünk egy mellkas röntgent és az majd segít kideríteni, hogy mi folyik itt. Hilda készítse elő a négyes...

Míg Andy Morren melkasa körül alig egy óra alatt egy egész orvos bizottság alakult, akik tanakodva keresték a megoldást a lehetetlen helyzetre, a melkas rodeó sztárja, Dj Inside nem lassított a partin és még közel 11 és fél órán tartott a tüdőhártyán megrendezett buli. Közel három ezer megvadult oxigén buborék és még legalább ennyi tüdőcsepp tombolt eszeveszett módon, míg végül minden elcsendesedett és Andy végre megnyugodhatott, mert véget ért a buli a melkasában.

A technika ördöge.

A technika ördöge egy roppant különleges fajtája az ördögi csoportosulásoknak. Alapvetően majdnem úgy néz ki mint a többi, csak szőrösebb, alacsonyabb, több keze és lába van, illetve nagy a tompora és szemüveges. Ez tény és nincs értelme erről vitatkozni!

Szóval a technika ördöge ilyen és nagyon, de nagyon, de nagyon veszélyes! Elsősorban a technikára, de másodsorban  mindenkire, akinek bármi köze is van a technikához. Hm! Értjük már miért olyan nagyon veszélyesek? A mai világban mindenkinek a zsebében legalább egy mobil, vagy egy mp3 lappang. Nem is beszélve a szállítható laptopok és notbookok tömegeiről.  Úgyhogy tökéletes célpontjai vagyunk mindannyian, ezeknek a szőrős kis izéknek.

Alapból egyébként nem lennének ezek a genyák, vagy legalább is nem ennyire genyák, de szent küldetésüknek érzik, hogy állandó bajt keverve, figyelmeztessenek. Figyelmeztessenek, hogy azé lassan a testtel, mert nem minden az aminek látszik. Ők úgy gondolják, hogy genya kis tetteikkel csak jót tesznek és arra ösztökélnek, hogy ne higgyünk annyira a technikában. Ezért van, hogy állandóan résen vannak és időről-időre, belekötnek valamilyen általunk használt eszközbe. Okozva ezáltal olyan smseket, amiket nem is mi küldtünk, vagy nem is mi kaptunk. Persze akkor már megvan a baj és ki hiszi el (főleg ha nő van a dologban), hogy tényleg nem tudjuk ki az a "Mélydekoltázsú Gizi", aki élénken-burkolt szerelmi vallomást dobott ránk?

De van ennél is rosszabb, mint például, amikor részegen megyünk haza és baromira nem találunk a kulcslyukba, mert a technika ördöge állandóan arrébb löki a kulcslyukat, vagy a kezünkre csap... na jó lehet, hogy ezért nem a technika ördöge a felelős, de miért is ne varrhatnánk ezt is a nyakába?

Aztán megesik, hogy nem úgy kapcsol ki a gép, ahogy mi szeretnénk, hanem úgy, ahogyan Ők! Vagy egyszerűen, csak úgy szó nélkül lefagy, amiben nem az a döbbenetes, hogy a számítógép nem szól közben, hogy "Figyi, bocsi, lefagyok!", mert az azért durva lenne, de mégis bosszantó, hogy a kis rüszü ördögöcskék, a hangot is befagyasztva offolják a gépünket. Ennél radikálisabb, amikor valakit halálra ráz egy foglalat, mert azt hitte, hogy nincs benne áram, pedig van. Bár ezeknek az eseteknek a többsége mögött, emberi hülyeség van, de akkor is fogjuk rá a kis szarosokra!

Szóval mint a mellékelt ábra is mutatja, temérdek sok gond van a technika ördögével, vagy ördögeivel és koránt sem lehetünk soha olyan elbizakodottak, hogy azt higgyük, hogy velünk ilyen soha nem történik meg. Vagy! Hogy minket soha nem találnak meg.

Mindig ott vannak, minden kicsi szerkezetben, aminek bármi köze is van az emberkéz alkotta teremtéshez és csak arra várnak, hogy mikor tudnak nekünk gondot okozni. Ez a lételemük, ezért lettek kitalálva.

Szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy egy alkalommal sikerült fülön csípnem egy ilyen genya különítmény kapitányát, egy Ragyás Varangy nevű főkolompost. Alaposan össze püföltem és az általa lefagyasztott monitorom elejére szikszalagozva, neki kezdtem a kifaggatásának.

- Elkaptalak genya!
- Ja, ja, ja. Figyu, csávó! Ha elengedsz, akkor... akkor... izé... akkor...
- Mi lesz akkor?
- Ööö, nem tudom.
- Ja, te nem az ígérgetős, szerződéskötős típus vagy, mi?
- Nem. Sajnálom. - egészen elszontyolodott.
- Milyen kár. Szomjas vagy?
- Ja!
- Jó, mert nem kapsz semmit!
- Kár.
- Kapcsold vissza a gépem, te kis.... izé!
- Nem megy vaze! Tényleg nagyon sajnálom, de nem tudunk semmit visszakapcsolni. Nekünk csak arra van jogosítványunk, hogy elcsesszük a dolgokat és ti hülye emberek, bánkódjatok, vagy dühösek legyetek.
- Talán nem kell emlékeztesselek, hogy én is ember vagyok és még mindig hülyére tudlak verni!
- Uh igaz, bocsi. - próbált elnézést kérően rám mosolyogni, de ezt nem ettem meg.
- Szóval, azt akarod mondani, hogy ugyan tönkre tudod tenni a cuccaim, de rendbe hozni nem?
- Ja azt. - nézett rám végtelenül bután.
- Hát jó! - mondtam, és monitorral együtt kidobtam az emeleti ablakon.

Azóta nem hallottam ezekről a különös és igen furcsa lényekről és nem is működik a gépem....

Ma nincs bejegyzés!

Ma nincs bejegyzés, mert fáradt és álmos vagyok! Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, mert hazafelé megtámadott, három brutális ugróbab. Abból a fajtából, amelyik már annyira ki van száradva, hogy egy korty vízért, akár még élő emberre is támad. Szóval három ilyen veszedelem ugrott rám és nem volt más választásom, lefutottam őket. Persze nehéz volt, de lévén, hogy nekik ugrálniuk kellett és az sokkal fárasztóbb, így épségben hazaértem.

Na jó! Ennek a fele sem igaz, csak egyszerűen fáradt és álmos vagyok, úgyhogy már ezt is csukott szemmel írom, miközben édesdeden alszom és hangosan horkolok. Holnap viszont jó fiú leszek és írok megint valamit, mondjuk valamit a fáradtságról, vagy az álmosságról, vagy mind a kettőről. Ma viszont nincs bejegyzés, mert ahogy már említettem fáradt és álmos vagyok! Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, mert hazafelé megtámadott, három brutális ugróbab. Abból a fajtából...

Talán nekem?

Talán nekem kellene kettőt előre lépnem és lenéznem a mélyére a gödörnek. De nincs hozzá semmi kedvem, egyszerűen nincs és kész! Örülök, hogy már végre nem benne vagyok, hanem boldog emberként, annak a peremén állhatok és csodálhatom azt ami körülvesz. Világra szóló kalandokat, édes érzések garmadáit, fenségből és pompából szórt gondolatok millió fényeit. Szóval jó itt állni és csak tanakodva bele-bele köpni a  "gödörbe". 

Hm, mennyi ideig is lehettem benne? Talán száz, kétszáz évet, vagy csak húsz percet? Fene. Nehéz ezt megmondani, de lényegtelen is. Mellette vagyok és körülöttem robog a világ. Mindenki jön-megy. Mindenki teszi a dolgát. Itt egy kislány átfut a zebrán, aranyos kis piros felsőjében. Amott egy anyuka dorgálja a kutyát, mert a szomszéd kocsijának a kerekére hugyozott. Én meg? Én meg csak vagyok és lassan lehunyva szemem, beledőlök a mindenségbe. Úgyhogy nem is totojázok, kitárt karokkal egyszerűen csak hátralépek és elengedem magam. 

Érzem ahogy elhagyja az erőm a testem és hátrazuhanok... de, nem történik semmi. Megállok a levegőben és csak némán figyelem, hogy vajon mi történt? Hát nézzenek oda! Nem elkapott a kislány. Édes mosollyal az ajkán, fényes kék szemekkel egyenesen rám néz és csak annyit mond:

- Elkaptalak!
- Tudom kicsikém látom. - mosolygok vissza.
- Most mi lesz? Elengedjelek?
- El szeretnél?
- Nem, nem hiszem! - a sötétből öntötték a haját és világítanak a fehér fogai ahogyan rám néz. Csak tartja közben kicsi mancsát és azon egyensúlyozva fekszem a semmiben. Mert ott fekszem és megtart engem, engem a hatalmas embert.
- Akkor, mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Van esetleg kedved velem játszani?
- Persze, nagyon szívesen és mit lenne kedved játszani. - óvatosan elfordítja a tenyerét és úgy fordít, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.
- Mit szólnál ha fogócskáznánk?
- Fogócskáznánk? Az egészen jól hangzik, de nem futok valami nagyon gyorsan!
- Ahhoz nem is kell. Elég ha csak el akarod hinni!

Komoly kis arccal néz rám és egyértelművé válik számomra, hogy ha játékról van szó, akkor ott nincs viccelődés!

- Rendben értem. Van még valami amit tudnom kéne?
- Igen! Az nyer, aki előbb eléri a sziklát a tenger felet.
- Milyen sziklát? Én nem látok semmilyen sziklát, sem tengert...
- Jaj Gergő! Gyakorolni kell! - egészen az anyára hasonlít ahogyan kioktat.
- Jól van. - mondom nevetve - Az nyer aki előbb odaér?
- Igen. - mondja ismét mosolyogva - De iparkodj ám, mert ebben én vagyok a legjobb! - hozzám hajol és kapok tőle egy kedves puszit az arcomra, biztatásul, hogy úgysincs esélyem. Talán téved.
- Hát jó, ha így gondolod! Találkozzunk a sziklánál!

Nem telik bele sok idő, talán egy vagy két pillanat. A szikla gyönyörű és hófehér. Egyetlen kis pukli van rajta, amit kényelmesen benőtt valami moha, hogy jobban lehessen rajta ülni. Ki is használom és ráülök. A tenger alattam fenségesen morajlik és csodálom ahogy a nap lassan beleér és elkezd eltűnni a láthatáron. Mintha szégyenlős lenne, úgy vöröslik a világ legszebb napnyugtája.

Eszembe jut, hogy hoztam magammal egy piknikező kosarat és benne egy abroszt, úgyhogy szépen megterítek, hátha a kislány is ideér. Ki tudja?

Talán nekem szabad álmodnom :).

Éjszakába borulva.

Szeretnék a sötétről írni.

A sötét erénye a fénynek és sikamlós hiánya az életnek. Maga az elnyelés nagy művésze és mindazon dolgok fölött áll, amik időnként körülvesznek minket. Egyszerre jó és egyszerre rossz is, egyszerre idős, és egyszerre fiatal is. A sötét lehet a barátunk és szövetségesünk, de lehet, a legszörnyűbb rémálmunk is, ami képes elnyelni és semmisé tenni. Többnyire nem is ismerjük a mélységét, árnyalatait, vagy valódi formáját. Összesen, annyit tudunk, hogy sötétben elveszítjük a látásunk. Pedig mennyivel tisztábbak olyankor a dolgok. Akkor, amikor a sötétség édes karjaival belénk folytja a józanságot. Kihozza belőlünk a legősibb és legmélyebb érzéseket, legyenek bár negatívak, vagy pozitívak. Összességében viszont, valójában a sötét mindig is a ember ellensége volt, hiszen legbecsesebb és legféltettebb eszközünket, a látásunkat teszi semmissé. Mégis én magam szeretem, mert ekkor tisztul ki minden, ekkor válik minden annyira elevenen csendessé és szokatlanná, hogy szinte kézzel foghatóvá válik a valóság. Talán mondhatnám, hogy varázslatossá. Ilyenkor érzem igazán a világ furcsaságát és tapintom apró rezdüléseit, válok időnként eggyé vele, s borzongok a lehetséges félelmeimtől amik körülöttem ólálkodnak. A sötét, szülőatya a képzeletünk legrosszabb rémálmainak, ugyanakkor elfedője és védelmezője, a titkainknak, szép emlékeinknek és örömmel suttogott félős szavainknak.

Azt hiszem a sötét maga, magányos. Nem mintha nem lehetne párja, egyszerűen inkább csak abban teljesedik ki, hogy mindene a másokra gyakorolt hatása. Csillagjaival, s csodás holdjával is inkább csak keretet ad annak, hogy valójában soha senki meg nem fejtheti, s igazán a közelébe sem érhet. Ettől olyan misztikus, félelmetes, és csalogató az éjszaka. Ezért vágyunk mind a lelkünk mélyén belemerülni és minél értékesebb időt eltölteni a sötétben. Egyszerre feloldoz és gúzsba is köt, mint egy igazi kényes szerető.

Ahogy beszívom az éjszakát és járom az üres utcákat, minden barátként, vagy ellenségként tekint rám, s fogad. A fák koronái, az élettelen utcák és a játszóterek, a távoli bulik neszei, a rendőrök cápaként járó kocsijai, minden más, minden igazi, s vagy jó, vagy rossz.

Szóval, én így látom és élem meg a sötétet, s annak legédesebb részét az éjszakát, ami alkotásra, érzésekre és időnként fáradtságra is sarkal. Ha röviden kéne róla írnom, talán pont csak ennyit mondanék:

"Keserves messzi tájon gázol a képzeletem, míg megtalálja s körülírja mind azt a sok csodát, amit az éjszakában bújó sötét mindenkinek kínál!"

Álomjáró csapdája.

Egy napon, valamikor egy távoli világban, élt egyszer egy nagyon kedves barátom. A nevére ugyan már nem emlékszem, de talán nem is fontos. A fiú egyike volt azon keveseknek, akik képesek voltak meséket szőni az álmaikból és visszafejtve azokat, csodás utazásokra menni, varázslatos helyeken járni és különleges kalandokba keveredve, élni és sokat tapasztalni. Ez a barátom volt a legjobb abban amit csinált, egészen addig, amíg össze nem ismerkedett egy lánnyal az utolsó útja alkalmával. Nem is lány volt ő, hanem egy valódi tündérkirálylány, ha minden igaz, akkor a Hajnal király legszebbik gyermeke. Egy azon kevesekből, akik még élnek. 

Nos, a fiú nagyon szerelmes lett és onnantól jóban-rosszban végig együtt voltak. Nem kevés időn és kalandon át segítették és szerették egymást, míg végül valami megváltozott. Talán béke lett, talán elfogytak a mesék, talán nem is volt igaz ez-az egész, de a lényeg, hogy a fiúnak döntenie kellett és ő döntött. Valami ok miatt, talán egy másik lány, vagy egy feladat, de elhagyta a tündérkirálylányt. A lányt akit igazán és nagyon szeretett. Szegényt azóta többé nem látta. 

Aztán elteltek az évek. Időtlen-idők koptak a helyébe és minden megváltozott. A barátomból felnőtt lett és a realitás mesterségét űzve szőtte életét. Helyet keresett a kecskepásztorok soraiban, kik egyre-másra igyekeztek kitanítani a mesterségükre és minél több kötelékkel oda kötni ahova ők maguk is tartoztak. Sokáig ment is ez így, míg egy nap csoda nem történt. Egyik alkalommal a semmi kellős közepéből előkerült a lány. A lány, aki minden formájában varázslatos volt.  Keserédes pillanatok egész óceánját töltötték együtt, míg végül kiderült, hogy a lány azonos azzal akit mindig is szeretett. A fiú ekkor boldog-szomorú lett és elveszített mindent, amiről addig azt hitte, hogy az övé. Koldusbotra jutott, s csapdájába esve önönnön önzésének, a lányt lassan szem elől veszítette. Így végül lecsukta szemét, s utoljára elsuttogott egy versikét.

Várom, bárhol járom táncom, 

Édesem, látom várod járni vélem táncod!

Nincs táncom, nincs léptem, 

Csak életem értelme mit elkértem. 

Elkértem, s néked adtam, 

szívből, 

jóból, 

mindenből mi egykor voltam. 

A vers ekkor valóra vált, s gúsba kötötte a fiút, kit valaha ismertem és barátomnak véltem. A kötelékei  szorosabbak lettek mint bármi amit addig érzett, s többé nem is álmodott, csak ült meredten, megkövülten, vérét vesztve, életét elfeledve. 

Gondolva időtlen-idővel, régmúlt dolgokkal, sorsával a lánynak és saját magának. Szépen ülve, csendesen. -Magányosan és némán... 

Végleges telefon.

Van az életnek egy olyan része amit bármennyire is irányítani, vagy befolyásolni szeretnénk, nem lehet. Hiába minden törekvés, minden odaadás és akart, mindezek mégsem elegek. Ilyenkor az embernek, mint ahogy egyszer egy nagyon kedves barátom mondta, minimalizálnia kell a veszteségeit. A végleges telefonhívás egy ilyen típusú veszteség minimalizálás. Amikor már mindent megpróbáltál, mindent megtettél, kénytelen vagy meglépni azt, amitől már az elején is tartottál. Megejeteni azt az utolsó telefont, amivel véget vetsz egy értelmetlen küszködésnek.

- Szia!
- Szia. Ki vagy?
- Tudod, hogy ki vagyok...
- Igen, tudom. Miért hívtál?
- Azért, mert szeretném, ha véget vetnénk ennek.
- Minek?
- Most biztos csak hülyéskedsz, de mindegy. A lényeg, hogy nem csinálom ezt így tovább.
- A legeléjtől tudtad, hogy ez lesz.
- Igen?
- Igen. Megmondtam és tisztáztuk.
- Ez olyan mint, hogy a Mikulás se létezik?
- Ezt nem értem?
- Mondom, ez olyan, mint, hogy a Mikulás sem létezik.
- Mire célzol ezzel?
- Csak arra, hogy egészen attól a pillanattól, hogy fel tudod fogni, mindenki azt állítja, hogy minden évben, egy téli napon eljönn hozzád egy jószívű, szakállas alak, aki vért és verejtéket nem kímélve, bemászik a kéménybe. Mindezt pedig csak azért, hogy ajándékott hozzon neked. Őt hívják a Mikulásnak.
- Igen és?
- Majd mikor elkezdesz felnőni és lassan kételyeid támadnak az ügy tisztaságával kapcsolatban, akkor elmondják, hogy drága kicsi fiam, kicsi lányom, hát az az igazság, hogy a Mikulás valójában nincs is.
- Értem.
- Érted? Az jó. De kérdem én? Miért hazudtak annyi éven át a szülők a gyerekeiknek a Mikulással kapcsolatban? Miért fektettek bele annyi időt és energiát, hogy elhitessenek valamit a gyerekikkel, ha nem is igaz?
- Azért mert szeretik őket.
- És?
- És azt szeretnék, ha boldog és teljesértékü embereké vállnának.
- Szóval ezért hazudnak nekik?
- Ez nem hazugság.
- Akkor mi?
- Ez, csak a valóság megvilágítása egy más szemszögből.
- Értem.
- Most miért csinálod ezt. Úgy utálom amikor ilyen vagy.
- Tehát azért csináljuk azt, hogy eljátszuk éveken keresztül a gyerekeinknek ezt a bohózatott, mert hülyéknek tartjuk őket és jó felnőtteket akarunk belőlük csinálni. Amikor viszont kezdenek már felnőni, hogy mégse legyenek teljesen hülyék, elmondjuk az igazat és azt, hogy kamu volt az egész amit az elmúlt 8-10 évben vártak. Kamu amit vártak, kamu amit szerettek és kamu minden, amiért még tepertek is amikor a kis cipőiket kitakarítva a helyére tették.
- Ne legyél ennyire bunkó, ez nem így van...
- De! Ez pont így van. Miközben ígérünk nekik valamit és hamis illúziókat kelltünk, közben azon aggódunk, nehogy a mi döntésünk okán, olyanokká válljanak, akiket utána kinevetnek és megvetnek. Szóval hazudunk, akkor is amikor arról mesélünk, hogy a Mikulás hozza az ajándékukat és hazudunk akkor is amikor elmondjuk, hogy ő valójávab nem is létezik.
- Akkor miért hazudnánk?
- Azért mert nem az a hazugság, hogy nincs Mikulás, hanem az a hazugság, hogy éveken keresztül mi vertük át őket, és csináltunk belőlük így később hülyét.
- Szóval erről van szó?
- Miről?
- Arról, hogy úgy érzed, hülyét csináltam belőled?
- Nem.
- Akkor?
- Azt érzem, hogy saját magadból csinálsz hülyét, mert még mindig azt hiszed, hogy létezik a Mikulás, de amikor a szüleid elmondták, hogy valójában nincs is, annyira dühös lettél rájuk, hogy soha többé nem is akartál hinni senkiben és semmiben, csak abban, amit te tudsz, te hallasz, te látsz! Saját magadat vered át és közben másoktól várod a megoldást, de valójában soha nem fogadod el, amit mások mondanak, mert ők már egyszer átvertek és elárultak. Elről van szó.

- Sajnálom, ha így látod.
- Sajnálom, hogy te meg nem látod.
- Le kell tennem.
- Tudom!
- Többet kérlek ne hívj.
- Pont ezért hívtalak én is téged. Oh és még valami!
- Mi az?
- Mindegy
.
.
... már telejsen mindegy.

Árnyak.

A fény játékos megtestesülései és elrejtői mindannak, amit a fény mutatni szeretne. Elmosódó, képlékeny amőbák, amik nem ismernek határt, ha bujkálásról, vagy elveszésről van szó. Azért vannak, hogy pici csápjaikkal óvón fedjenek és rejtekhellyé váljanak mindazon dolgok számára, amik félik a fényt, vagy a lámpák kelte illúziók rajzolatait.

Nincs is más dolguk csak várakozni. Addig türelemmel lenni, míg egy-egy alak, forma, jármű, épület olyan helyzetbe nem kerül, hogy életre hívja magát az árnyakat. Ilyenkor eleinte még kissé félénkek, de ahogy egyre tovább és tovább vannak éberen, úgy válnak mind bátrabbá és teljesednek ki. Erősebb, sötétebb és vastagabb szemfedőkké válva, míg végül teljesek nem lesznek. Ormótlanul, egyenesen, vagy görbén, utánozva a szülőjük által rájuk ruházott idomokat.

Az árnyak élete rövid ugyan, de minden alkalommal újjá élednek, akár nappal, akár éjszaka. Mind ez pedig, nem attól függ, hogy épp hol és hogyan áll a nap, hanem csak azon múlik, hogy hol van a fény. Ennek köszönhetően igazság szerint, bár egy nap többször is eltűnhetnek, végül mindig újra előkerülnek és folytatják áldásos munkájukat, vannak. Nem mások örömére és nem is azért, mert nem lehetnénk meg nélkülük, hanem egyszerűen azért mert az a dolguk, hogy legyenek. Nőjenek, váltakozzanak, fejlődjenek, majd eltűnjenek, de csak azért, hogy valamikor ismét előkerüljenek.

Számomra a legkedvesebb az árnyak közül, az amelyik rendszeresen velem van. Az amelyik soha nem hagy el, amelyik egy másodpercre sem tágít mellőlem és ha akarnám sem tudnám lerázni. Alapos egy jószág és semmilyen módon nem hagyná, hogy messzebb kerüljön tőlem, mint egy közeli fal, egy betonjárda, vagy egy buszmegálló reklámfelülete. Az a dolga, hogy velem legyen, elkísérjen és mindig emlékeztessen, hogy van ilyenem.

Az árnyak többségének ez a fő funkciója, hogy legyen és puszta létével figyelmeztessen minket, hogy bármennyire is süt a nap, valahova mindig árnyék borul. Ott mindig hűvösebb, vagy időnként akár hidegebb is van. Ott mindig titkok rejtőzhetnek és olyan összeesküvések, amik a fény első sugaraira köddé vállnak. Ezért vannak az árnyékok. Ezért csodáljuk meg őket, amikor a nap és a felhők táncánál, hirtelen óriásokká vállnak, máskor pedig egérke méretűvé zsugorodnak. Olyanok mint a lélegzetvétel, örökké tartóak és mindig változóak. Persze vannak köztük is igazi monstrumok, amik soha meg nem mozdulnának és szinte nem ők változnak, vagy mennek arrébb, hanem maga a fény kerüli ki őket, mert akkorák. Ilyeneket, gyártelepeken, panelházak oldalán és az előttük elterülő tereken lehet észrevenni és csodálni. Csodálni, hogy mekkorák, csodálni, hogy nem irányíthatjuk őket és csodálni a hiányukat.

Ilyenek hát az árnyak és ilyenek vagyunk mi magunk is. Testek és formák, amikre időnként fény vetül, de csak azért, hogy megmutassa, milyen, mekkora és merre van a saját árnyunk.

Szerénységbe lökve.

Váratlan pillantást vetettem egy előttem állóra. Nem volt se nagy, se kicsi. Se kövér, se sovány. Egy egyszerű, átlagos és hétköznapi ember volt. Valkainek a valakije, valaminek a valamije. Nem igazán értettem, hogy mi dolgom lenne vele, egészen addig amíg felém nem fordult és nem kérdezet meg.

- Bocsásson meg kérem!
- Rendben. - válaszoltam lazán.
- Megtudná mondani, hogy merre van a kijárat? - erősen ledöbbentem.
- A kijárat?
- Igen uram, a kijárat. - még bőven tartott a döbbenetem.
- De hát egy buszmegálló kellős közepén állunk ember. Itt nincs kijárat.
- Értem. Nagyon kedves, köszönöm.

Ahogy vissazfordult, szinte éreztem, hogy tökelvesztettem a realitás érzékemet. Hogylehet valaki, annyira barom, hogy egy megállóban azt kérdezi, hogy hol van a kijárat. Nem hagyott nyugodni a dolog és mert épp unatkoztam, ezért megkopogtattam a vállát és rákérdeztem.

- Maga, be van nyomva?
- Elnézést, de nem értem.
- Hm. Azt kérdeztem, hogy be van e nyomva? Szedett, vagy szívott valamit?
- Ja, nem! Köszönöm a kérdését, de nem élek ilyen szerekkel. Sőt! Alkoholt sem iszom. - ezzel kedvesen rámmosolygott és visszafordult.

Ballonkabátos, madjnem két méter magas, kalapos negyvenes férfi. Fura, az előbb még mintha kisebbnek és átlagosabbnak tűnt volna. Azonban a hetvenes évekből ittmaradt, fekete keretes szemüvegével és a hülye kérdéseivel, már nem tűnt átlagosnak. Sőt! Kimondotta ilyesztő és nem komplettnek tűnt az ürge. Jó, gondoltam magamban, ez az ő baja, én csak állok és várom a buszom, ami már meg kellett volna, hogy érkezzen. Épp feljebb akartam hangosítani a fülesem, amikor a fickó megint felém fordult és finoman megfogta a vállamat. Majd megkérdezte.

- Nem találkoztunk mi már valahol fiatalember? - egészen elképedtem. Egy ilyen alakot két életre is megjegyeznék.
- Nem, dehogy.
- Értem. Elnézést kérek. - azzal visszafordult ugyan azzal a kedves mosollyal az arcán, amivel az előbb is nézett.

Kezdtem magam baromi szarul érezni. Ez a csávó hátborzongató volt és a kérdései, meg a kinézete, egyenesen maga, a para volt. Nincs e kijárat? Meg, hogy találkoztunk e már korrábban? Úgy döntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Kicsit felszívtam magam bátorságból, majd krákogva magamra vontam a figyelmét. Ő azonnal megfordult és már kérdezett is.

- Igen?
- Szóval maga azt hiszi, hogy mi már korábban találkoztunk?
- Nem.
- De hát ezt kérdezte az előbb.
- Igen. De azóta ön elmondta, hogy nem találkoztunk még korábban.
- Hát jó... csak ez azért így elég furcsa nem?
- Ön szerint az?
- Van magának gyereke?
- Nincs. Miért?
- Mert azok kérdeznek mindig vissza.
- Értem.
- Érti?
- Igen.

Egyre idegesebb kezdtem lenni, de őt egy másodpercig sem hatotta ez meg és mosolyogva ismét visszafordult. Jól van. Kit érdekel, kérdeztem magamtól? Nem is ismerem a fickót, nincs is vele semmi dolgom és kb. két perc és itt is lesz a buszom. Húzok haza aludni, enni, meg minden.

- Nem fog jönni.
- Hogy mondja?
- Az imént csak annyit mondtam, hogy hiába várja, de nem fog jönni a busza. - na ez meglepett. Meg se fordult csak úgy maga elé mondta, de nekem szólt. Rendíthetetlen és határozott hangon állította a képtelenséget, hogy nem jönn a buszom.
- Na jól van haver. Megtudhatom, hogy mégis mi a franc baja van? Mit szórakozik itt velem? Ki a tököm maga egyáltalán? - éreztem, hogy ez egy kicsit erős, mert a fickótól még mindig kivert a víz, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy egy balonkabátos szórakozzon velem.
- Elnézést, hogy modortalan votam és nem mutatkoztam be. - fordult felém ismét, de valahogy ijesztőbb volt mint korábban. - Obitus vagyok.
- Öööö, az nem a halál latinul?
- De.

Éreztem ahogy zökken egyett a busz és viszonylag rémülten ugrottam fel. Egy másodperccel korábban még a vén kaszással álmodtam, most pedig élek és virulok és a buszomon zötyögök. Megkönnyebülve felhorkantottam és közben láttam, ahogy elmegyünk egy megálló mellett, amiben egy balonkabátos alak épp valakivel beszélget...

Az ördög csendje.

Van egy semmi. Nem mindentől mentes, csak egyszerűen semmi.

Egy kredencbe zárva tárolják évszázadok óta, közel egy fokhagyma szagú konyhához. Bejáratát egy szépen hajlított, öreg kanári madár szobra tartja szemmel és az a feladata, hogy semmit ne tegyen. Mármint, ne engedje, hogy bármi történjen, mert az veszélybe sodorná az általa őrzött ajtó mögötti titkot.

A kanárit Jacknek hívták, mert a készítője, viccesnek találta, ha egy nem létező tárgynak, nevet ad, így ezt véste a semmi őrének talpára:

„Ha lennék, Jack, lennék!”

Ezért hívták a kanárit Jacknek. Ám ezt ő egyáltalán nem bánta, hiszen mindig is megvolt a maga véleménye, az ilyen ízetlen tréfákról. Leginkább tett rájuk.

Szóval a semmi ebbe a kredencbe zárva töltötte mindennapjait, amit leginkább a semmittevés jellemzett. Hogy ki és miért tette be őt oda, azt senki és semmi sem tudta, viszont ott volt és csak arra várt, hogy egyszer végre kiszabaduljon. Történt hát, hogy egy jelentéktelen napon, valami megváltozott. Jack a fém kanári is észrevette ezt, hiszen nyikorogva, megszólalt a kredenc, és az őrposztja fölött lévő lépcső. Érezte, hogy különleges dolgok készülődnek, úgyhogy bár nem volt képes elfordítani a fejét, kíváncsian várta a fejleményeket.

Nem is kellett sokáig várnia, hiszen néhány perccel később megjelent egy hájas láb és a hozzá tartozó házinéni. Szemében megcsillant a kapzsiság, és a fém kanári tudta, hogy tenni kell valamit, mert különben a nő eléri a semmi ajtaját és kinyitja.

Összeszedte minden erejét és neki veselkedett. Megkísérelte magát a hájas házinéni lába elé vetni, hogy megállítsa, de ez nem sikerült, hiszen fém kanári lévén képtelen volt a mozgásra. A hájas láb pedig csattogva elvonult előtte és a hurkába folyó kezek, mohón, a semmit féken tartó kredenc kilincse felé nyúltak. A semmi megérezte ezt és izgatott lett. A kanári felordított kétségbeesésébe, amiből persze semmi sem lett, hiszen fém kanári lévén nem tudott hangot kiadni. A nő lenyomta a kilincset, és a semmi előtt feltárult a szabadság.

A fém kanári kerek fém szeme kitágult volna, ha mozdulni tudott volna és érezte elveszett. Az ajtó kitárult a semmi előtt és nem történt semmi.

Vége.

Drink.

Olyan édesen sunyik a talpas kis felesek. Nem is figyel rájuk oda az ember, mert méretükből és képességükből fakadóan, könnyen elbújnak a szem elől. De ha egyszer ne adj Isten, de rátalálnak az emberre, hú, hát ott bizony sok csoda történik.

Valamikor nagyon régen, talán alig 24 órája, ismét rám kacsintott pár ilyen, negédesen búgó, apró, kedves jószág és a bennük lévő, laza lelkesedéssel figyelték, hogy nincs e kedvem bekapni őket? A válaszom, máig érthetetlen okokból igen volt. S láss csodát, máris minden megváltozott. 

Eleinte csak viccnek véltem, hogy megjelenik és rám köszön, három házisárkány méretű, orgia színű, szappantartó, de aztán, ahogy újabb kis felesek kerültek a végleges helyükre, ezeknek a száma radikálisan nőt! Sőt! Egy idő után nem csak ők, hanem piros sapkás, narancs manók is előkerültek, amik egy Hai-Wi, Hai-Wi című slágert kezdtek énekelni. Tök érthetetlen okokból. Mindezt persze fülrepesztő hangon. A sarki gyros-os már csak, sajt volt a spagetti tetején, ahogy malacképével mosolyogva és villámgyors kezekkel, becsavart nekem egy harapásnyi luxust. Pörgött is velem a világ, míg végül azt vettem észre, hogy a hídra néző kék-kutyának a szájában vagyok, ami röptében kapja be a legyet…

Ilyenek ezek a kis francos felesek. Aranyosak, ugyan meg minden, de valójában nagyon gonosz kis mókamesterek, amik ha éheznek egy kis szeretetre, nem ismernek irgalmat és addig-addig bűvölik áldozatukat, üvegfalukon túl, még kénytelen az illető megtörni és szemérmesen, egyiket a másik után a pokolba küldeni! 

Példaértékű is a dolog, mert felfedeztem, hogy a pletykák igazak: Minden taxi foglalt? Válasz egy teleport felest!  :)

A kobold és a hajnal!

Tájékozott barátommal, Thomas Mirigen de Fortua-val a minap egy igen komoly vitába keveredtem. Történetesen, azzal kapcsolatban, hogy milyen misztikus összefüggés van a koboldok és hajnal első sugarai között. Művelt és igen sokat látott kollégám és egyben, ezer éves cimborám, igen satnya és lekezelő stílusban a következőket mondta:

- Gergely, kedves barátom! Az ön szerteágazó figyelmét bizonyára sikeresen elkerülte az az alapvető tény, hogy a koboldok és a nap között nem létezik valós összefüggés. Mindez annak tükrében, hogy Móren Kishrienszi professzornak megjelent 1861-be egy könyve a "Tündérmesék és gyerek riogatók." címmel, amiben hosszasan taglalta, az ön által oly nagy becsben tartott koboldok fajtáját és semmilyen szinten nem tért ki erre a részletre. Nos, mint művelt ember, meg sem kell kérdeznem, hogy olvasta e könyvet, és mint igen régi jó barátja, csak annyit javasolhatok, hogy még most, gyorsan vesse el minden ezzel kapcsolatos gondolatát!

Thomast mindig is nagyra tartottam szókimondó és gyilkosan őszinte stílusáért, ezért nem keltem vitára véleményével. Azonban, akkor sem tudtam kiverni a fejemből, a tényt, hogy én igen is de láttam egy alkalommal egy koboldot, akinek furcsa módon, nagyon is de komoly kapcsolata volt a hajnallal.

Ez a probléma, annyira mélységesen zavart, hogy kénytelen voltam, egy idő után észrevenni és saját magamnak is beismerni, hogy minden próbálkozásom ellenére, állandóan csak ennek az észrevételnek a gondja nyomja a szívemet. Elhatároztam hát, hogy a dolog végére járok és elcsípek egy koboldot.

Persze, művelt és civilizált emberként, tudtam, hogy ennek esélye közel nulla, hiszen a koboldok, mint ahogyan azt a jó professzor is megírta, szinte teljesen kihaltak. Na de! Ettől még nem kell feladni a lehetőségét, hogy az ügyes író ember, egy alkalmas trükkel, vagy egy kis csalival ne tudná, akár fajtájának utolsó példányát is előcsalni és elkapni.

Én is így tettem.

Először gazdagon megrakott sapkákat rejtettem el a környezetembe, és mint egy mit sem sejtve, látványosan járkáltam közöttük. Ez a folyamat, azonban nem igazán ért célt. Úgyhogy módszert váltottam és kicsi, aprólékosan elkészített izécskék, egész garmadáját szórtam ki egy toronyóra lába elé. Majd rejtő színekre festve testem, elbújtam egy közeli kávézó melletti cserépben. Némi kellemetlenül eltöltött óra után, rájöttem, hogy ez még mindig nem az igazi. Újabb trükkel próbálkoztam és úgy tettem, mintha én magam is kobold lennék. Nagy füleket ragasztottam lapos fejem két oldalára, és közismert kobold dalokat énekelve, föl s alá járkáltam két napon keresztül a teraszomon. Ám ezzel sem jártam sikerrel. Lássuk be, három kísérlet s mind a három súlyos kudarc. Az ilyen esetek, még a legmerészebb és legeltökéltebb kobold vadászok elhatározását is kikezdik, mit szóljak, hát én, aki a huszonegyedik század kényelmébe tespedve, igyekszem lépést tartani a kihívással, amit magamnak kerestem. Mondanom sem kell, hogy nagyon elkeseredtem.

Persze, a tervezéssel és annak lehetőségével, hogy el lehet kapni egy koboldot, nem hagytam fel, de az első kísérleteim kudarca, igen kedvemet vette, további őrült terveim végrehajtásától. Úgyhogy a szöcske álcámat, és a kecskeszőrparókából font őrült hintaszék trükkömet örökre a szekrényembe rejtettem. Egy alkalommal azonban elbóbiskoltam, úgy ültő helyemben. Gatyában a verandán, ráadásul pont véletlen az előbb említett hintaszékben. S ekkor csoda történt.

Észre sem vettem, hogy már nem vagyok ébren, mert minden olyan valóságos volt. A kék ég, a hatalmas zöld tisztás és benne, az az aprócska hasadék, aminek a mélyén, egy egész bolha cirkusz tartott nyári nagy fesztivált. A fejem felett ellebegő aranybarna szarvas marha, bár egy kissé gyanúsnak tűnt, de olyan jól nevelten köszönt rám, hogy igazából egy rossz szavam sem lehetett rá. Szóval szó ami szó, azt vettem észre, hogy egy igen kellemes, ám végtelenül fura tisztáson álldogálok és kezemben egy arany pálcát szorongatva, hirtelen kedvem támad sétálni. Hm. Miért is állnék ellen gondoltam, s neki is vágtam a szimpatikus, de kissé ismeretlen környéknek. Úgy épp csak egy órát ha sétálhattam, amikor egy közeli vízesés mögül fütty szót hallottam.

Elsőre nem gondoltam, hogy nekem szól, hiszen egészen sok mindenki is járhat, épp itt, ahol én magam is. De ahogy tétlenkedtem, ismét hallottam a fütty szót. Hát gondoltam lárifári, ez biztos, nem nekem fütyülget, úgyhogy épp megfordultam, hogy utamat a másik irányba vegyem, amikor valaki hátba dobott, egy dagadt arany hörcsöggel.

- Oh, de kellemetlen. - Mondtam s azonnal megpördültem. Ekkor újra hallottam a füttyöt, de most már valamivel idegesebben mint eddig. - Jól van, mi bajom lehet. - Dünnyögtem, és pálcám hegyével a lábaira fordítottam a dagadt kis hörcsögöt, majd megindultam a vízesés felé. Ahogy viszont a közelébe értem, egyszer csak előtűnt egy bozontos kis fej, és rám kacsintott.

Épp meg akartam ezen lepődni, amikor a fej, ahogy jött, úgy el is tűnt és ismét csak a víz függönyt láttam. Hát, több ez már mint fura gondoltam és közelebb mentem a vízeséshez. Azonban ahogy megböködtem a pálcámmal, nem volt mögötte semmi, csak szikla fal.

Ekkor éreztem, hogy valaki mögöttem áll. Tudtam, hogy ezen sok múlhat, úgyhogy nagyon könnyedén és hetykén fordultam meg. Valahogy így! Ahogy viszont átértem a hátam mögé, teljesen ledöbbentem. Egy alig másfél arasznyi magas, csinos arany ruhás szöcskén, egy korábban tán soha nem látott kobold üldögélt, s engem méregetett.

Egészen elállt a szavam. Hiszen minden, amit eddig ez üggyel kapcsolatban találtam, az csak erősen alátámasztotta, s teljes mértékig igazolta, hogy ilyen lény nem létezik. Elhűlésem, bizonyosan komoly jeleket mutathatott, mert a piciny zekét viselő kobold elfordította a fejét és így szólt:

- Látod? Kobold fülem van!

Riadtan keltem az álmomból, mert bár csak erre az egy mondatra emlékszem, mégis minden olyan volt, mintha éveken át tanulmányoztam volna, ezen piciny, de igen hasznos teremtés fülét, orrát, szemét és formás alakját. Lényegében lehet, hogy így is történt, azonban nem maradt több időm foglalkozni vele, mert a hajnal első varázslatos fénye, minden álmot kitörölt a szememből. S e fénnyel együtt édes szerelmem lépet hozzám, hogy előkészítsen az aznapi feladataimra.

Nos, ekképpen zárom az önnek írt levelemet professzor Móren Kishrienszi úr:

"Nem véletlen, hogy azt írta korábban, hogy kihaltak, mert ha csak fele annyian próbálnák megtalálni őket, mint ahányan tudomással bírnak e gyönyörű lényekről, bizonyosan valóra válna állítása!"

Üdvözlettel és mérhetetlen tisztelettel:

Jorden Gergely Strapovszky

Luxus tartály.

- Üdvözlöm kedves hölgyem! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem William Gilbert és a Funkció de-la Parisnak dolgozom. Ez a világ vezető hetvenkét cége közül az egyik olyan, ami a krízisek és a gazdasági válság ellenére is, töretlen siker történetet ír. Egy mamut vállalat, aminek emberi arculata és vevő központú nézete alkalmassá teszi arra, hogy évi. Most tessék figyelni! Évi négy és fél százalékos folyamatos növekedést produkáljon! Igen kérem évi 4%-t! Most látom, hogy megdöbbent és ugyanazt a csodálatot látom az ön arcán, mint ami engem is ért, amikor ezt a döbbenetes adatot megtudtam. Évi négy százalék kérem. Tetszik tudni, hogy az mennyi? Nem. Hát én sem tudom teljesen pontosan, de elég ha annyit tudunk mind a ketten, hogy az nagyon, de nagyon sok! De miért is vagyunk mi most itt? Persze természetesen ön, azért mert otthon van, de én azért mert egy küldetésem van. Egy feladat amit a cég bízott rám! Bizony. Lényegében nem kívánom kegyedet, azzal untatni, hogy milyen nehéz is megbízható, tervezhető jövő képpel és kiszámítható valósággal rendelkező embereket találni. Én ezért vagyok most itt önnél és ülök a kanapéján. Köszönöm egyébként, a narancsos sütije valami elképesztően finom volt. Tehát, azért vagyok itt ma önnél, hogy egy olyan dologról beszéljek, amihez hasonlóval még egészen bizonyos, hogy soha nem találkozott, nem is hallott még róla és ebből következően, nem is tudja, hogy mennyire hiányzik is az ön életéből és a háztartásából. Hogy mi lenne ez? Ez kérem, a rendezett gondolatok sora. Most furán néz rám és higgye el, megértem a meglepődöttségét, mert elsőre engem is meglepett a tény, hogy mennyire szükségem van erre. A rendezett gondolatok olyan ritka adományok, amiket alig-alig látunk a környezetünkben és még ritkábban éljük át őket a maguk teljességében. Látom, hogy most egy kicsit hitetlenkedik, de kérem vesse magát alá egy egyszerű gondolat kísérletnek. Jól van. Most kérem, hogy nagyon figyeljen. És tessék! Mi az első dolog ami az eszébe jutott? Hm. Látom, hogy nem igazán sikerült abszolválnia a feladatot, jó. Akkor közelítsük meg onnan a dolgot, hogy mi az amire leggyakrabban gondolni szokott? Oh kérem, ne hozzon zavarba, nem hiszem, hogy önhöz hasonlóan mindenki állandóan a narancs-brokkolira gondolna. De legyen! Önnek ez jár leggyakrabban a fejében. Jó! És mi a második leggyakoribb gondolata? Na! Látja? Nem tudja. Ez érthető, mert ön is, akár csak az élő populáció jelentékeny hányada, soha nem figyel eléggé arra, hogy mi is jár valójában a fejében. Pont ezért vannak ezek a szörnyű háborúk, brutális élet elleni támadások, meg a lóversenyek. Ó igen kérem, a lóversenyek is emiatt vannak, de ez most nem tartozik szorosan a témánkhoz. Szóval ön is láthatja, hogy komoly hiányosságok vannak a rendezett gondolatok terén és itt jön a képbe a CÉG! A Funkció de-la Paris kutatói és mérnökei, közel három évtizedes áldozatos munkával létrehoztak egy szerkezetet, ami alkalmas arra, hogy magába szívja a fölösleges, illetve kallódó gondolatok, közel kilencven százalékát. A tartály nem csak, hogy magába szívja ezeket, de egy flosztron-turbina segítségével élő energiává alakítja, amivel természet barát, tiszta levegőt hozz létre. Nem semmi igaz? Látom, hogy csillog a szeme. Meg is értem, hiszem már önmagában a flosztron-turbina sem semmi. Tehát ez az a szerkezet, ami örökre megváltoztatja az életét. Szerencsére, épp van egy nálam. Nézze meg! Ugye milyen gyönyörű? Hogy miért kék az oldala? Nos ennek aerodinamikai okai vannak, de nem kívánom most ezzel untatni. Igen, valóban egy egyszerű termosznak  tűnik, de ennek az-az oka, hogy ne keltsen fölösleges feltűnést. Funkcionális megjelenésével és egyszerű szerkezetével biztosítja, hogy jól végezhesse a dolgát. Szóval ez a vállalatunk legújabb, szuper terméke, egy valódi élet javító készülék, ami a Funkció A-41 nevet viseli. Magunk között mi mindannyian csak "Luxus tartálynak" szoktuk becézni. Aranyos ugye? Szóval egy remek szerkezet, ami most összesen 21 847 dollárért a magáé lehet! Kedvezményes nem igaz? 

- Húzzon a francba! 

- Értem. További szép napot! - És William Gilbert szomorkásan elhagyta a dagadt hölgy házát.... 

Másodlagos!

- Az élet pillanatnyi dolgai másodlagosak Jimi. Ezt te is épp olyan jól tudod mint én! Sőt még jobban is. Nem kételkedem abban, hogy el kel jönnie annak a pillanatnak, amit te oly sóvárogva vársz, de akkor sem lesz jobb. Nem lesz másabb, nem lesz kerekebb, sem szebb a világ. Az ilyesmi nem azon múlik, hogy milyen régóta vágysz valamire, hanem azon, hogy mennyire vagy eltökélt? Mennyire akarod irányítani és nem elszenvedni a sorsod? Mennyire vagy alkalmas arra, hogy kitörj a téged közrefogó, lehetetlen helyzetekből és végül Jimi. Végül, hogy mennyire vagy odaadó?

Herold befejezte a beszédét és a székhez kötözött Jim szemébe nézett. Jimen egyértelműen látszódott, hogy még bőven hatnak a belé tömött gyógyszerek, aminek köszönhetően csak kába, üres szemekkel nézett vissza. 

- Tehát az élet, kedves barátom, - folytatta Herold minden további nélkül - csak erről szól és ennyire törékeny, mint ez csipetnyi kis kellemetlen pillanat, amiben te tétlenségre, én cselekvésre vagyok kárhoztatva. Ez is mind csak annak köszönhető, hogy az élet végül utat tőr magának és helyrebillenti a dolgokat. Mit szeretnél mondani? - hajolt közelebb néma foglyához - Jah, azt, hogy semmi sem billen helyre azzal, hogy én élek, te pedig lassan elmúlsz? Azt, hogy te jó vagy én pedig rossz? Nos, ezek mind csak nézőpont béli különbségek, amikről már legalább három alexandriai könyvtárat megtöltött a szenny irodalom. Úgyhogy nem tartom fontosnak, hogy unalmassá aljasult példákkal traktáljalak. De te is tudod, hogy így van ugye?  - nem kapott választ - Elég, ha csak bólintasz, én már annyival is beérem! - Jimi bólintott - Helyes! Nem szeretem, ha egy elmélet csak számomra tiszta. Örülök egyébként, hogy ennyire belátó vagy és külön lenyűgözz, hogy a kábult állapotod ellenére is, ilyen mértékig jelen tudsz lenni agyban. E nélkül, olyan sivárnak érezném a munkám és sokkal kevésbé lelném benne örömöm. De hát a "számon kérő" szakmák már csak ilyenek, nem igaz Jimi? 

- De.... igaz. 

- Oh! Micsoda meglepetés. Ezzel a válasszal, igen csak feldobtál. Azt hittem még legalább egy óráig, képtelen leszel megszólalni. Ez igazán nagyszerű teljesítmény, még egy magad fajta kemény alaktól is. 

- Kár... 

- Hogy mondod?

- Kár... hogy... 

- Igen, hallgatlak? - Egész izgatottan hajolt közel Jimihez.  

- Kár... hogy nem csak ... én vagyok .... ilyen kemény! 

Herold erre egy pillanatra meglepődött és el is gondolkodott. Nem szerette a talányokat. Nagyon nem szerette a talányokat. Különösen, akkor nem, amikor ilyen kiemelten fontos munkája volt, mint ez a mostani. 

- Megtudhatom, hogy mégis mire céloztál?

- Meg! 

Herold gyomra hirtelen összeszorult, ahogy a félelem pengeként vágott végig a testén. A hang mély volt, erős és mögüle jött. Még egy másodpercre úgy rémlett számára mintha a vele szemben ülő Jimi elmosolyodna. Aztán. Nos aztán, Herold Wellington a "Számon kérő", egy hangos sikoltással az ajkán nyomtalanul eltűnt. 

Elnyelte a mögötte tornyosuló sötétség.

   

Időben.

Aki hátrafelé akar haladni, az megbotlik.

A múltban nincs semmi amit meg lehetne, vagy meg kéne változtatni. Nem azért hívják múltnak, mert benne rejlik még a módosítás lehetősége, hanem azért, mert vége van. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes figyelni rá és tanulni belőle, csak szükségtelen a vágyódás és azon való rágódás, hogy lehetett volna e másképpen. Nem, nem lehetett volna. Nem is kell és nem is szabad , hogy másképpen legyen, mert akkor lehet, hogy nem is lennénk, nem is önmagunk lennénk.

Szóval azok, akik állandóan hátrafelé néznek és nem előre, hanem hátrafelé mennek, pusztán azt kockáztatják, hogy kitörik a nyakukat és soha nem jutnak sehova, semmire.

Szuggesztív.

- Mesésen nézel ki! 

- Ah, köszönöm. Bár egy kicsit még gyenge vagyok a gyógyszerek miatt. 

- Ugyan, egyáltalán nem látszik rajtad. 

- Komolyan? 

- Komolyan! 

Kicsit elmosolyodott, ahogy az egyértelműen nem valós állítás, ilyen őszintén hagyta el a barátja száját. Csettintett egyet a nyelvével majd a jól megszokott arcvonásait felöltve folytatta.  

- Nagyon kedves vagy köszönöm. 

- És mi van veletek? 

- Velünk? 

- Igen. Veled, meg Dianával? 

- Ah, szakítottunk. 

- Ne mond. Ez nagyon szomorú. 

Baráti mozdulattal érintette meg a vállát, és annyi sajnálat volt a hangjában, hogy az már majdnem hihető volt. 

- Hát tudod, ez az új dolog teljesen kiborította. Meg aztán ott van még a bátyja is. 

- Még mindig nincs róla, semmi hír? 

- Nincs, semmi. Egyszerűen mintha a föld nyelte volna el. 

Érezte, hogy most nem csak a jelenlegi állapota miatt, de a barát nője okán érzett fájdalom miatt is lehervad az arcáról a mosoly. Mintha a felvett álcájának szertefoszlásával együtt, az ereje is elszállt volna. A barátja észrevehette, mert kétszer is megveregette a vállát, majd lassan elvette a kezeit. 

- Ilyen az élet. 

- Igen ilyen!?

- Hogy mondod? 

- Hja, semmi. Csak mondom, hogy igen, ilyen az élet. 

- Na és mit mondanak a dokik? Meddig kell még itt maradnunk?

- Elvileg, van még két-három vizsgálat és utána, ha a lázam nem emelkedik, akkor mehetünk. 

- Értem. 

- Érted?  

- Aha.  

- Jó. 

Érezte, hogy a szokott részhez érnek, úgyhogy kényelmetlenül fészkelődve megigazította magán a kórházi köpenyt. Barátja közben a szemébe akart nézni, de ő úgy tett, mint akit teljesen leköt a ruha rendezgetés és nem nézett fel rá. 

- Tudod, hogy van lehetőségünk. 

- Jaj, hagy már. 

- Nem! Most komolyan. Most tényleg nagyon komolyan! Ha kell meg tudjuk oldani. 

- Nincs kedvem megint belemenni egy ilyen "Las Vegasi" őrületbe. 

- Nézd. Én, nem tudtam, hogy az a csajszi nem szed semmit. 

- Baszki, ezt hogy nem lehetett tudni? Te szervezted be. De az még hagyján, de az a leprás, az-az több volt mint undorító. 

Érezte, hogy kezdi nagyon elönteni a düh. 

- Jól van na. Mindenki hibázhat. Azt hittem, hogy jó móka lesz. 

- Ezért loptuk ki a halottasházból egy kibaszott leprást? 

- Igen bazdmeg, de te sem ellenkeztél. 

- Csodálod? Annyi piával és droggal a véremben, csoda, hogy... 

- Ne gyere már megint azzal, hogy te mennyire készen voltál, mert mind készen voltunk, csak épp Paulnak volt annyi esze, hogy lelépjen. 

- Én nem nevezném a csajom bátyának eltűnését...

- A volt csajod. 

- Menj a picsába! 

- Akkor is csak a volt csajod, épp most mondtad. 

- Húsz perce még a csajom volt. 

- Az húsz perccel ezelőtt volt! 

- Jól van bazdmeg! Szóval Diana bátyjának eltűnését kurvára nem nevezném lelépésnek te köcsög! 

- Jó, már megint itt vagyunk. Hiába akarsz viszont minden szart rám kenni, de nem én találtam ki, hogy lopjunk rendőr autót a belvárosból. És nem is én voltam az aki passzióból, mert épp be van lőve mint az atom, lábon lövi a benzinkutast! 

- Ó baz, azért neked sem kellett a hülyeségért a szomszédba menned Herold. Vagy már elfelejtetted, ahogy a kék gumi szobrot dugod a főtér közepén. Az "Arany szökőár" nevű emlékmű szökőkútjában? Te tök hülye vagy? Abban még Frank Sinatra is táncolt baszki. 

- És? Ki a fasznak ártottam vele? 

- Köz szemérem sértő volt bazdmeg! 

- Te meg szétlőtted egy szerencsétlen dagadt csávó lábát! 

Mind a ketten vörösen az idegtől néztek egymásra és igazság szerint nem tudták eldönteni, hogy most csapják egymást pofán, vagy majd a sitten. Szerencsére nem is rajtuk állt a döntés, mert Heroldnak mind a két keze össze volt bilincselve. Robinnak pedig, aki a zöld kórházi köpenyben virított, a még épp jobb keze volt az ágyhoz bilincselve. 

- Jól van uraim, vége a szerelemnek. - mind a ketten a belépő, nagydarab, fekete rendőr tisztre néztek, aki eddig is azért felelt, hogy ne okozzanak több galibát. - A dokik szerint szállítható Mr Fusion. - nézet a vezeték nevén még mindig meglepődve Robinra.- Úgyhogy irány a sitt uraim! 

Friderich és a tehén...

Friderich Güterborg három ajtós szekrény és hivatásos díj birkózó, tehetségből fakadó faragatlansággal képelte fel az előtte álló pillanatrablót. A nagyjából, lehetetlen súlyú, idősebb hölgy, ennek hatására olyan ballisztikus ívet járt be, amit még Neil Amstrong is megirigyelt volna. Alapvetően, nem súlyos ellentét okozta Friderich felháborodását és nem is valami belső ismeretlen feszültség okozta, morbid támadását, csak egyszerűen a tény, hogy nagyon kellett neki és útban volt az imént említett, dagadt hölgy. 

A pofont követően, hősünk, mint egy hurrikán úgy rohant be a mellék helyiségbe miközben a kék-lepkés, két tehént is eltakarni képes ruházatot viselő hölgy életre kélt és feltápászkodva iszonyatos bosszúval szívében neki vágott, hogy egy törött orrú homárt találjon. Egy olyat, amit még épp nem főztek meg, így harci szelleme elég erős ahhoz, hogy valóban a bosszú tárgyává váljon. Nem is kellett sokat keresnie, hiszen alig néhány méterrel a nyilvános mosdótól arrébb, az üzletház egyik gyöngy szeme, a "Ki-mit-esz" nevű kifőzde volt, ahol a homár, szinte alap ételnek minősült. 

Friderich végezve dolgával, már némi sanyarú szégyent érzett a lelkében, ami keserű epés ízt hagyott a szájában. Hiszen a szükséglet intézése után, józan esze számon kérően fordult felé, hogy mégis mi módon tehetett ilyet egy másik emberi lénnyel. Épp azon volt már, hogy meg is bánja, amikor kiérve a bűnös tette helyszínére, egy döbbenetes kép tárult a szeme elé. 

Egy közel három és fél méteres, rákvörös, veszedelem, egy durván álcázott hadi-homár állt a kijárt előtt, és puffogó hangot hallatva várta Friderichet, hogy bosszút álljon. Az egész környék lefagyott és mindenki döbbenten figyelte, ahogy a homár, óriás ollóit halálosan élesen és fenyegetően csattogtatja célpontjának feltűnésének pillanatában. 

És ekkor, egy pillanatra megállt a világ. Friderich pedig megvonta a vállát és kikerülve a homárt ment nyugodtan a dolgára. 

Vége! 

Csendes éjelen.

Csendes éjjelen, bizonytalan teszem. Bizonytalan ámulattal teszem meg lépteimet. Ragyog a hold és közben tűnődöm. Tűnődöm, hogy vajon, mire, kire esik így a fénye? Kinek adja oly nagyon oda magát, s miért nem kúszik be, setét hajnalon hozzám? Talán rémíti a képem? Elveszi kedvét a szobám? Vagy egyszerűen mert olyan mint egy csalfa lány. Csendesen, s ragyogón tekint le rám, de oly messze van tőlem, akár a halál. Remélem, hogy közel kerül, s fényét egyszer érintenem lehet. Nem csak csillagjain hasad meg lelkesedésem és reményem, hogy szebb lehet a mának lovagja, mint a holnapnak árnya.

Vannak némelykor múló árnyak és rebbenő érzések. Vannak olyankor féltő gondolatok, mikor valójában hagyni kéne. Hagyni mindent csak haladni, nem elé vetni magam, magát és mindent. De nem mindig tudja megállni és kontrollban tartani a valót és jót az élet. Van, hogy csak úgy történik és megesik, s nincs semmi, semmi ami ellenállna neki. 

Két kis édes pötty.

Van állítólag egy misztikus hely. Egy domb, aminek a felszínét édes, arany színű selyem virágok borítják. Egy domb, amit ha az ember egy kicsit hosszabb ideig néz, könnyen lehet, hogy érzékei megcsalják és meglesz arról győződve, hogy valójában talán nem is domb az, hanem egy csodálatos pofi.

Nos, ennek a csodálatos pofinak a tetején, található egy soha nem látott mélyedés, amiben egy kék víz tükör feszes felülete kápráztatja el a szemlélődőt. Azonban nem ez a különleges tó az ami igen érdekes, mert bár sokan "Lufrengisznek" vagyis a "Hegyi tündér szemének" hívják e tavat, de a valódi szépség az attól alig fél rőfnyire elhelyezkedő két parányi pontocska. Két pici fekete gyöngy, amik egy vonalban heverve, finom egyenest alkotnak, s délcegen feszítenek a tavacska partjától nem messze.

Sok kincs vadász van, akik ezer és ezer éven át próbálták e pontokat térképre vetve megfejteni, de még soha senki nem volt, aki rájött volna, hogy valójában milyen ok miatt is ülnek ezek ott és mi dolguk is lehet a Pofi domb tetején.

Azonban nekem van egy teóriám!

Mégpedig az, hogy csak dísznek vannak ott, és azért pont ott, mert onnan a legszebb a kilátás. Arról a két pontról mindent be lehet látni, a nagy hajtól egészen az áll világig. Úgyhogy így érthető, hogy ez a két édes pötty miért pont ott van is miért is nem mozdul el, egészen addig amíg világ a világ!

Az alibi meló.

- Steven! 

- Johns. 

- Örülök, hogy ismét találkozunk haver. 

- Bár csak én is ugyanezt elmondhatnám. 

- Hja. - Johns félősen rámosolygott. - Mi érdekel? 

- Szerinted? 

- Hát... talán a ... talán a... meccs eredmények? 

- Te most szórakozol velem. - Steven egyetlen mozdulattal a falhoz csapta Johnst, majd türelmét vesztett véreb módjára vicsorgott rá és úgy szűrte a szavakat a fogai között. - Tudod nagyon jól, hogy mi érdekel! Tudod, hogy miért vagyok itt, úgyhogy ne húzd az időmet. 

- Oké! Oké, oké! Semmi szükség erre Steven! Kérlek, nyugodj meg. Kérlek. 

- Jó. - Steven lassan elengedte Johnst és hagyott neki néhány pillanatot, hogy össze rendezze a ruháját. 

- Szóval a meló érdekel? Azt hittem... 

- Igen Johns a meló érdekel. Az alibi melód, ami mögé mindig bújsz ha keresünk téged. Mégis mi a francról van szó, mi? 

- Hát... semmi... hm... semmi konkrét, csak van egy klubom. 

- Egy klubod Johns? - Steven széles mozdulattal szétnyitotta a kezeit, utat nyitva ezzel a teljes értetlenségének. 

- Hja, egy klubom. 

- Hm. Egy klub. 

- Igen egy, egy játék klub... 

- Bukméker irodát üzemeltetsz, mi? - Steven villámgyorsan Jonsra bökött és ismét kezdte elveszíteni a türelmét. 

- Nem, nem dehogy is. Steven! Eszem ágában sincs egy buki irodát titokban tartani előtettek. - Johns idegesen maga elé emelte a kezeit, hogy azzal is nyugtathassa a köpcös verő embert.  - Egyszerűen, csak egy játék klub. Az emberek ide járnak le, ha kikapcsolódásra vágynak.

- És mégis mi a tökömet játszanak? Pókert? Mert ha pókert, akkor azért is tejelned kell, remélem ezt nem kell magyaráznom. 

- Nem, dehogy. Semmi tiltott szerencse játék nincs a dologban Steven, egyszerűen csak játszanak. Mindenki azt amihez kedve van, társas, meg... 

- Te most tök hülyének nézel engem, faszi! 

- Nem dehogy. Miért mondasz ilyeneket? 

- Hetek óta keres téged a góré, és azt akarod nekem beadni, hogy azért nem találunk, mert egy átkozott játszóteret tartasz fenn debileknek? 

- Nem Steven... 

- Ma is többször hívtunk 10 előtt és szartál felvenni a telefont. Viszont van néhány srác aki nekünk dolgozik az utcádban és azt mondják, hogy alig vagy otthon. Akkor is leginkább csak nap közben. Mégis mi a franc ez a meló Johns? Felcsaptál hekusnak vagy mi? 

- Ugyan, Steven, nem erről van szó. - Maga a feltételezés is annyira lehetetlen volt, hogy Johns ösztönösen elnevette magát, de hamar abba is hagyta, ahogy látta, hogy Steven nem viccelt. - Csak este vagyunk nyitva, nap közben meg pihenünk. Meg elég laza a beosztás, amióta hárman melózunk a helyen és amúgy is... 

- Szóval hárman vagytok, mi? 

- Igen.

- És erről nem kellett volna szólnod? MI?  

- Nem. Nem értem, hogy ez miért fontos? 

- Azért öregem, mert az adósságod fejében, mindenki más is aki veled van, fizet. Tudod jól a szabályokat... 

- Te figyelj, nekik semmi közük ahhoz amit korábban csináltam.  

- Oh, nem, nem, nem, nem! Nem így megy ez öcsi! Ezeket a szabályokat nem te, hanem a nagyfőnök hozza. És nagyon sokat kéne még ahhoz edzened, hogy egyáltalán egy súly csoportban legyél vele és elmondd, hogy mit hogyan kéne csinálni. Értesz engem? 

- Igen, értelek. 

- Biztos? 

- Igen, biztos. 

- Jól van. Szóval van valami kamu klubod, ahol állítólag minden este melózol, kivéve a hét három napját és a reggeli időszakot. Hja, meg ha a gyertya gyújtás ceremónia van a kínai negyedben, meg karácsonykor, meg minden más időpontban, amikor el akarunk érni. 

- Figyelj Steven, ez tényleg nem kamu... 

- Nem öreg, te figyelj most ide! - Steven ismét a falnak nyomta Johns-t. - Ha baromi gyorsan nem adsz valami hihető magyarázatot, hogy mégis mi a francot műveltél az elmúlt hónapokban, akkor esküszöm neked, többet nem lesz gondod az életben! 

- Rendben Steven. - Johns vonásai megkeményedtek. 

- Mi ez az alibi meló? 

- Egy kísérlet. 

- Hogy mi? 

Stevennek igazán meglepődni sem maradt ideje. Johns egyszerűen átlépett a háta mögött lévő épület falán és semmi sem maradt utána, csak egy apró fekete peremű klub kártya: 

- Alibi meló, álmodni vágyóknak!