A sötét erénye a fénynek és sikamlós hiánya az életnek. Maga az elnyelés nagy művésze és mindazon dolgok fölött áll, amik időnként körülvesznek minket. Egyszerre jó és egyszerre rossz is, egyszerre idős, és egyszerre fiatal is. A sötét lehet a barátunk és szövetségesünk, de lehet, a legszörnyűbb rémálmunk is, ami képes elnyelni és semmisé tenni. Többnyire nem is ismerjük a mélységét, árnyalatait, vagy valódi formáját. Összesen, annyit tudunk, hogy sötétben elveszítjük a látásunk. Pedig mennyivel tisztábbak olyankor a dolgok. Akkor, amikor a sötétség édes karjaival belénk folytja a józanságot. Kihozza belőlünk a legősibb és legmélyebb érzéseket, legyenek bár negatívak, vagy pozitívak. Összességében viszont, valójában a sötét mindig is a ember ellensége volt, hiszen legbecsesebb és legféltettebb eszközünket, a látásunkat teszi semmissé. Mégis én magam szeretem, mert ekkor tisztul ki minden, ekkor válik minden annyira elevenen csendessé és szokatlanná, hogy szinte kézzel foghatóvá válik a valóság. Talán mondhatnám, hogy varázslatossá. Ilyenkor érzem igazán a világ furcsaságát és tapintom apró rezdüléseit, válok időnként eggyé vele, s borzongok a lehetséges félelmeimtől amik körülöttem ólálkodnak. A sötét, szülőatya a képzeletünk legrosszabb rémálmainak, ugyanakkor elfedője és védelmezője, a titkainknak, szép emlékeinknek és örömmel suttogott félős szavainknak.
Azt hiszem a sötét maga, magányos. Nem mintha nem lehetne párja, egyszerűen inkább csak abban teljesedik ki, hogy mindene a másokra gyakorolt hatása. Csillagjaival, s csodás holdjával is inkább csak keretet ad annak, hogy valójában soha senki meg nem fejtheti, s igazán a közelébe sem érhet. Ettől olyan misztikus, félelmetes, és csalogató az éjszaka. Ezért vágyunk mind a lelkünk mélyén belemerülni és minél értékesebb időt eltölteni a sötétben. Egyszerre feloldoz és gúzsba is köt, mint egy igazi kényes szerető.
Ahogy beszívom az éjszakát és járom az üres utcákat, minden barátként, vagy ellenségként tekint rám, s fogad. A fák koronái, az élettelen utcák és a játszóterek, a távoli bulik neszei, a rendőrök cápaként járó kocsijai, minden más, minden igazi, s vagy jó, vagy rossz.
Szóval, én így látom és élem meg a sötétet, s annak legédesebb részét az éjszakát, ami alkotásra, érzésekre és időnként fáradtságra is sarkal. Ha röviden kéne róla írnom, talán pont csak ennyit mondanék:
"Keserves messzi tájon gázol a képzeletem, míg megtalálja s körülírja mind azt a sok csodát, amit az éjszakában bújó sötét mindenkinek kínál!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése