Árnyak.

A fény játékos megtestesülései és elrejtői mindannak, amit a fény mutatni szeretne. Elmosódó, képlékeny amőbák, amik nem ismernek határt, ha bujkálásról, vagy elveszésről van szó. Azért vannak, hogy pici csápjaikkal óvón fedjenek és rejtekhellyé váljanak mindazon dolgok számára, amik félik a fényt, vagy a lámpák kelte illúziók rajzolatait.

Nincs is más dolguk csak várakozni. Addig türelemmel lenni, míg egy-egy alak, forma, jármű, épület olyan helyzetbe nem kerül, hogy életre hívja magát az árnyakat. Ilyenkor eleinte még kissé félénkek, de ahogy egyre tovább és tovább vannak éberen, úgy válnak mind bátrabbá és teljesednek ki. Erősebb, sötétebb és vastagabb szemfedőkké válva, míg végül teljesek nem lesznek. Ormótlanul, egyenesen, vagy görbén, utánozva a szülőjük által rájuk ruházott idomokat.

Az árnyak élete rövid ugyan, de minden alkalommal újjá élednek, akár nappal, akár éjszaka. Mind ez pedig, nem attól függ, hogy épp hol és hogyan áll a nap, hanem csak azon múlik, hogy hol van a fény. Ennek köszönhetően igazság szerint, bár egy nap többször is eltűnhetnek, végül mindig újra előkerülnek és folytatják áldásos munkájukat, vannak. Nem mások örömére és nem is azért, mert nem lehetnénk meg nélkülük, hanem egyszerűen azért mert az a dolguk, hogy legyenek. Nőjenek, váltakozzanak, fejlődjenek, majd eltűnjenek, de csak azért, hogy valamikor ismét előkerüljenek.

Számomra a legkedvesebb az árnyak közül, az amelyik rendszeresen velem van. Az amelyik soha nem hagy el, amelyik egy másodpercre sem tágít mellőlem és ha akarnám sem tudnám lerázni. Alapos egy jószág és semmilyen módon nem hagyná, hogy messzebb kerüljön tőlem, mint egy közeli fal, egy betonjárda, vagy egy buszmegálló reklámfelülete. Az a dolga, hogy velem legyen, elkísérjen és mindig emlékeztessen, hogy van ilyenem.

Az árnyak többségének ez a fő funkciója, hogy legyen és puszta létével figyelmeztessen minket, hogy bármennyire is süt a nap, valahova mindig árnyék borul. Ott mindig hűvösebb, vagy időnként akár hidegebb is van. Ott mindig titkok rejtőzhetnek és olyan összeesküvések, amik a fény első sugaraira köddé vállnak. Ezért vannak az árnyékok. Ezért csodáljuk meg őket, amikor a nap és a felhők táncánál, hirtelen óriásokká vállnak, máskor pedig egérke méretűvé zsugorodnak. Olyanok mint a lélegzetvétel, örökké tartóak és mindig változóak. Persze vannak köztük is igazi monstrumok, amik soha meg nem mozdulnának és szinte nem ők változnak, vagy mennek arrébb, hanem maga a fény kerüli ki őket, mert akkorák. Ilyeneket, gyártelepeken, panelházak oldalán és az előttük elterülő tereken lehet észrevenni és csodálni. Csodálni, hogy mekkorák, csodálni, hogy nem irányíthatjuk őket és csodálni a hiányukat.

Ilyenek hát az árnyak és ilyenek vagyunk mi magunk is. Testek és formák, amikre időnként fény vetül, de csak azért, hogy megmutassa, milyen, mekkora és merre van a saját árnyunk.