Csendes éjjelen, bizonytalan teszem. Bizonytalan ámulattal teszem meg lépteimet. Ragyog a hold és közben tűnődöm. Tűnődöm, hogy vajon, mire, kire esik így a fénye? Kinek adja oly nagyon oda magát, s miért nem kúszik be, setét hajnalon hozzám? Talán rémíti a képem? Elveszi kedvét a szobám? Vagy egyszerűen mert olyan mint egy csalfa lány. Csendesen, s ragyogón tekint le rám, de oly messze van tőlem, akár a halál. Remélem, hogy közel kerül, s fényét egyszer érintenem lehet. Nem csak csillagjain hasad meg lelkesedésem és reményem, hogy szebb lehet a mának lovagja, mint a holnapnak árnya.
Vannak némelykor múló árnyak és rebbenő érzések. Vannak olyankor féltő gondolatok, mikor valójában hagyni kéne. Hagyni mindent csak haladni, nem elé vetni magam, magát és mindent. De nem mindig tudja megállni és kontrollban tartani a valót és jót az élet. Van, hogy csak úgy történik és megesik, s nincs semmi, semmi ami ellenállna neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése