Álomjáró csapdája.

Egy napon, valamikor egy távoli világban, élt egyszer egy nagyon kedves barátom. A nevére ugyan már nem emlékszem, de talán nem is fontos. A fiú egyike volt azon keveseknek, akik képesek voltak meséket szőni az álmaikból és visszafejtve azokat, csodás utazásokra menni, varázslatos helyeken járni és különleges kalandokba keveredve, élni és sokat tapasztalni. Ez a barátom volt a legjobb abban amit csinált, egészen addig, amíg össze nem ismerkedett egy lánnyal az utolsó útja alkalmával. Nem is lány volt ő, hanem egy valódi tündérkirálylány, ha minden igaz, akkor a Hajnal király legszebbik gyermeke. Egy azon kevesekből, akik még élnek. 

Nos, a fiú nagyon szerelmes lett és onnantól jóban-rosszban végig együtt voltak. Nem kevés időn és kalandon át segítették és szerették egymást, míg végül valami megváltozott. Talán béke lett, talán elfogytak a mesék, talán nem is volt igaz ez-az egész, de a lényeg, hogy a fiúnak döntenie kellett és ő döntött. Valami ok miatt, talán egy másik lány, vagy egy feladat, de elhagyta a tündérkirálylányt. A lányt akit igazán és nagyon szeretett. Szegényt azóta többé nem látta. 

Aztán elteltek az évek. Időtlen-idők koptak a helyébe és minden megváltozott. A barátomból felnőtt lett és a realitás mesterségét űzve szőtte életét. Helyet keresett a kecskepásztorok soraiban, kik egyre-másra igyekeztek kitanítani a mesterségükre és minél több kötelékkel oda kötni ahova ők maguk is tartoztak. Sokáig ment is ez így, míg egy nap csoda nem történt. Egyik alkalommal a semmi kellős közepéből előkerült a lány. A lány, aki minden formájában varázslatos volt.  Keserédes pillanatok egész óceánját töltötték együtt, míg végül kiderült, hogy a lány azonos azzal akit mindig is szeretett. A fiú ekkor boldog-szomorú lett és elveszített mindent, amiről addig azt hitte, hogy az övé. Koldusbotra jutott, s csapdájába esve önönnön önzésének, a lányt lassan szem elől veszítette. Így végül lecsukta szemét, s utoljára elsuttogott egy versikét.

Várom, bárhol járom táncom, 

Édesem, látom várod járni vélem táncod!

Nincs táncom, nincs léptem, 

Csak életem értelme mit elkértem. 

Elkértem, s néked adtam, 

szívből, 

jóból, 

mindenből mi egykor voltam. 

A vers ekkor valóra vált, s gúsba kötötte a fiút, kit valaha ismertem és barátomnak véltem. A kötelékei  szorosabbak lettek mint bármi amit addig érzett, s többé nem is álmodott, csak ült meredten, megkövülten, vérét vesztve, életét elfeledve. 

Gondolva időtlen-idővel, régmúlt dolgokkal, sorsával a lánynak és saját magának. Szépen ülve, csendesen. -Magányosan és némán...