Talán nekem?

Talán nekem kellene kettőt előre lépnem és lenéznem a mélyére a gödörnek. De nincs hozzá semmi kedvem, egyszerűen nincs és kész! Örülök, hogy már végre nem benne vagyok, hanem boldog emberként, annak a peremén állhatok és csodálhatom azt ami körülvesz. Világra szóló kalandokat, édes érzések garmadáit, fenségből és pompából szórt gondolatok millió fényeit. Szóval jó itt állni és csak tanakodva bele-bele köpni a  "gödörbe". 

Hm, mennyi ideig is lehettem benne? Talán száz, kétszáz évet, vagy csak húsz percet? Fene. Nehéz ezt megmondani, de lényegtelen is. Mellette vagyok és körülöttem robog a világ. Mindenki jön-megy. Mindenki teszi a dolgát. Itt egy kislány átfut a zebrán, aranyos kis piros felsőjében. Amott egy anyuka dorgálja a kutyát, mert a szomszéd kocsijának a kerekére hugyozott. Én meg? Én meg csak vagyok és lassan lehunyva szemem, beledőlök a mindenségbe. Úgyhogy nem is totojázok, kitárt karokkal egyszerűen csak hátralépek és elengedem magam. 

Érzem ahogy elhagyja az erőm a testem és hátrazuhanok... de, nem történik semmi. Megállok a levegőben és csak némán figyelem, hogy vajon mi történt? Hát nézzenek oda! Nem elkapott a kislány. Édes mosollyal az ajkán, fényes kék szemekkel egyenesen rám néz és csak annyit mond:

- Elkaptalak!
- Tudom kicsikém látom. - mosolygok vissza.
- Most mi lesz? Elengedjelek?
- El szeretnél?
- Nem, nem hiszem! - a sötétből öntötték a haját és világítanak a fehér fogai ahogyan rám néz. Csak tartja közben kicsi mancsát és azon egyensúlyozva fekszem a semmiben. Mert ott fekszem és megtart engem, engem a hatalmas embert.
- Akkor, mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Van esetleg kedved velem játszani?
- Persze, nagyon szívesen és mit lenne kedved játszani. - óvatosan elfordítja a tenyerét és úgy fordít, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.
- Mit szólnál ha fogócskáznánk?
- Fogócskáznánk? Az egészen jól hangzik, de nem futok valami nagyon gyorsan!
- Ahhoz nem is kell. Elég ha csak el akarod hinni!

Komoly kis arccal néz rám és egyértelművé válik számomra, hogy ha játékról van szó, akkor ott nincs viccelődés!

- Rendben értem. Van még valami amit tudnom kéne?
- Igen! Az nyer, aki előbb eléri a sziklát a tenger felet.
- Milyen sziklát? Én nem látok semmilyen sziklát, sem tengert...
- Jaj Gergő! Gyakorolni kell! - egészen az anyára hasonlít ahogyan kioktat.
- Jól van. - mondom nevetve - Az nyer aki előbb odaér?
- Igen. - mondja ismét mosolyogva - De iparkodj ám, mert ebben én vagyok a legjobb! - hozzám hajol és kapok tőle egy kedves puszit az arcomra, biztatásul, hogy úgysincs esélyem. Talán téved.
- Hát jó, ha így gondolod! Találkozzunk a sziklánál!

Nem telik bele sok idő, talán egy vagy két pillanat. A szikla gyönyörű és hófehér. Egyetlen kis pukli van rajta, amit kényelmesen benőtt valami moha, hogy jobban lehessen rajta ülni. Ki is használom és ráülök. A tenger alattam fenségesen morajlik és csodálom ahogy a nap lassan beleér és elkezd eltűnni a láthatáron. Mintha szégyenlős lenne, úgy vöröslik a világ legszebb napnyugtája.

Eszembe jut, hogy hoztam magammal egy piknikező kosarat és benne egy abroszt, úgyhogy szépen megterítek, hátha a kislány is ideér. Ki tudja?

Talán nekem szabad álmodnom :).