Nincsenek rejtélyek

Nincsenek rejtélyek, mert a rejtélyekhez emberek kellenek. Legalábbis kettő. Nálam viszont csak egy van, és az nem elég ahhoz, hogy rejtélyek legyenek. Nincs mit megoldani, nincs mit megérteni. Ha van, hogy falnak ütközöl, és hiába próbálod megkerülni, megmászni, ajtót vagy ablakot találni rajta, akkor itt az ideje felismerni, hogy hiábavaló minden. A FAL az csak FAL marad, nem érdekes, hogy te mennyire szeretnéd, ha több is lehetne…

Köszönöm a leckét! Ígérem, egy életre megjegyeztem.

Vigyázz magadra…

Kettyósság!

Nos, a Kettyósság egy olyan alkoholmámoros állapot, amikor minden lehet, de semmi sem elérhető. Egyfajta részegség némi eleganciával és humorral. Szóval összességében az az állapot, amelyben ÉN MOST ÉpPen leledzem… Jó!

A lényeg! Soha ne tegyétek a cserepes virágot az öreg sündisznók szarvashibái mellé, mert burjánzó kitudjamivé fejlődik, amely pár hét múlva letépheti a fejeteket!!! :D:D:D:D

ÉRTITEK??????????

Merengő az őszinteséghez...

Tudjátok, van az úgy, hogy nincs ihletése az embernek. Sőt, van az úgy, hogy valójában tele van gondolattal, érzéssel és vágyakkal. Millió rejtett dologgal, olyan apró hangyányi, tünékeny varázslatokkal, amelyek annyira csak az övéi, hogy nincs igazán kedve senkivel sem megosztani. Ilyenkor némul el a kéz. Esik ki a toll, és válik csendessé a papír. Ekkor van, hogy az író és alkotó végiggondolja, hogy valóban akarja-e, hogy ennyire megismerjék. Szeretné-e, ha tényleg ilyen sokat tudnának róla azok a merész kevesek, akik sorait olvassák. Sokáig pont ezért nem is akartam, hogy nyilvánosan írjak. Vagyis igazság szerint, hogy egyáltalán írjak. Mert a papírnak nem lehet hazudni.

A szavakat kimondani egyszerű. Na persze, nem minden esetben, de általában, leggyakrabban mégis egyszerű. De az írás! Az írás az megmarad, nyomot hagy a múltban, és meghatároz a jelenben. Sok minden történik velem, és sok olyan is, amit talán szívesen leírnék, csak hogy őszinte legyek. Hogy minek az őszinteség? Az azt hiszem, azért kell, mert az olvasó mind műértő és érző lény. Valódi igaz lelkek pici hada, akik tudják, hogy melyek az igaz és valós szavak, és mik azok, amelyekkel csak a sorokat igyekszünk nyújtani, és a papírunkat megtölteni. Ugyanezzel az érzéssel veszi észre azt is az olvasó, ha valami mögött valós értékek, igazi gondolatok és érzések húzódnak. Jogosan untatják ugyanakkor a hosszú és értelmetlen sorok, azok, amelyek csak terelnek vagy maszatolnak az életben.

Lehet, hogy rosszul vélem, de igazság szerint úgy gondolom, hogy mindannyiunkat ezek az értékek érdekelnek, különben nem olvasnánk, csak bambán néznénk.

Szóval, én ezért tartom fontosnak, hogy őszinte legyek, miközben írok. De ez már egy ideje megint nagyon nehezen megy. Ennek oka: konfliktusaim egész hegye verdesi mellem, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Vagyis azt tudom, hogy mit kéne tennem, és azt teszem is, de azt nem tudom, hogy akarok-e erről komolyabban beszélni. Szeretném-e feltárni, és a mélyére hajtani a kedves olvasóim fantáziáját. Megismertetni mindazokkal a dolgokkal, amelyek valójában minden nap foglalkoztatnak. Ezért is keverem ily merészen lapjait a szavaknak, rejtem címkék alá, és hazudom vicces történeteknek, amikor erre az oldalra vések. Teszem ezt azért, hogy adjak is meg ne is, hogy lássál is meg ne is, hogy írjak is meg ne is. Komikus egy helyzet, elismerem.

Persze az is lehet, hogy csak panaszosan kívánom megugatni a holdat, és titkaimat a lelkem rejtekében hagyva reklámot verni a harangnak. Összességében úgy érzem, hogy ez se nem szórakoztató, se nem érdekes mások számára. Minek is töltsem hát meg az amúgy is fáradt szemeket olyan gondokkal, amelyek nem is tulajdonosainak vállait nyomják. Egyszerűbb és rendesebb ennél a csend, az Isten adta csend, amelyet csak figyelni se kell, mert ott van mindenben, és ott lakozik mindenkiben.

Mint mindennek, így ennek is van folytatása, de az csak neked szól, és csak a te szemed előtt látható!

Bolond szerelmes

– Apa?

– Mondjad, kicsi fiam.

– Milyen a javíthatatlan szerelmes?

– Oh, kicsikém, az egy nagyon fura ember.

– Olyan, mint mi?

– Nem fiam, ő más, mint mi. Kicsit szeleburdibb, ösztönösebb, szabadabb és kötöttebb is egyszerre, mint mi.

– Akkor mi a jó ebben?

– Nem tudom, talán az, hogy azt látja, amit mi nem. Talán az, hogy ismeri azt, amit mi nem. Tényleg nem tudom, fiacskám.

– És te voltál valaha szerelmes?

– Igen, fiam, egyszer.

– És ki volt az? Anya?

– Nem, kisfiam, nem az édesanyád.

– Akkor ki?

– Egy néni. Egy tünemény, akit te még soha nem láttál, mert nem látszódik, csak ha könnyek áztatják a tükörképét.

– Könnyek a tükörképét? De miért?

– Azért, mert ő csak a mesékben létezik.

– Valóban?

– Igen. Ott, ahova nem juthat el akárki. Ott, ahol csak akkor járhatsz egyik helyről a másikra, ha képes vagy repülni!

– Repülni, apa? De hiszen az lehetetlen.

– Az élet egésze lehetetlen, drágám. Olyan apró, kicsi, jelentéktelen dolgokból lesznek akkora méretű csodák, hogy azt mi még csak elképzelni sem tudjuk. Mi ehhez képest az, hogy valaki repül?

– De hát akkor sem lehet repülni, apu.

– Látod, kicsikém, ezért nem leszel te soha szerelmes.

– Miért?

– Mert ha valaki valóban szereti a másikat, akkor képes érte a lehetetlenre is.

– Mint például? Te csináltál valaha is olyat, ami lehetetlen volt?

– Nem… nem igazán. Csak egyszer.

– Mi volt az?

– Átléptem a tükrön!

Ma holnap!

– Ma holnap van?

– Hogy mondod?

– Semmi, semmi kicsim, csak azon gondolkodtam, hogy milyen jó veled lenni.

– Tudom. Nem szeretsz egyedül lenni, ugye?

– Neeemmm. Nagyon nehéz, meg annyi kérdés van, amit meg kell válaszolni.

– Tudom, de itt vagyok veled, ne aggódj.

– Nem aggódom… Á, ez nem igaz. Nagyon aggódom miattad, hogy jól vagy-e, hogy megtalálod-e helyed, hogy nem vagy-e te is nagyon egyedül, hogy boldogulsz-e a gondjaiddal.

– Tudod, hogy jól vagyok…

– Tudom, hogy ezt mondod, de azt is tudom, hogy sokat dolgozol, és azt is tudom, hogy nagyon félsz, meg azt is, hogy minden zavaros körülötted, és azt is tudom, hogy nem tudok ennél most többet segíteni neked. Csak szurkolok, sokat gondolok rád, és igyekszem magam is helyre rakni, hogy teljes legyek. Meg még azt is tudom, hogy gyönyörű vagy.

– Jaj, már megint kezded! Csak hízelegsz meg bókolsz, és tudod, hogy ezzel zavarba hozol…

– Tudom, de tényleg gyönyörű vagy, és én nagyon szerencsés, hogy láthatlak…

– Bolond vagy, és nem is látsz!

– Lehet, de nem kell ahhoz szem, hogy az ember lássa azt, amit igazán szeretne…

Tudjátok, hogy van ez?

Magunkat zárjuk be! Nem kicsit, hanem nagyon.

Eltemetjük a múltunk és hibáink, tetteink és bűneink elől menekülve futunk, rohanunk, és igyekszünk elbújni. Pedig mint most megtudtam, nincsenek is bűnök, csakis hibás, gonosz döntések. Olyanok, amivel rosszat teszünk, és ezt tudjuk már akkor is, amikor ezt megcselekedjük. De nincs ki ítélkezzen felettünk, nincs bíránk, nincsen tárgyalóterem, sem kapros szakállú, kegyetlen Isten. Csak mi magunk vagyunk, és a kicsi magunk, ami érzi, hogy rosszak vagyunk, hogy bűn az, amit elkövetünk, és kiált, figyelmeztet, de nem vesszük figyelembe, hogy hibásan, dühösen, félve vagy nagyon akarva valami olyat teszünk, amit nem lett volna szabad. Ez elől futunk, és ez köti gúzsba a kezünk. De van megoldás! Mind magunkban hordjuk a megoldást, mind magunkban őröljük a tetteink súlyát, és mind MI felelünk azért, akik vagyunk, és tudunk megbocsájtani annak, amik valaha voltunk, elfogadni bűneik, és kinyújtani kezünk, hogy továbblépve képesek legyünk megtenni és megérteni, hogy mi is a mi dolgunk.

Azt hiszem, ez ma nekem sikerült, és nagyon hálás vagyok érte mindenkinek, aki segített. Édesanyámnak, édesapámnak, nővéremnek, Dorkának és neked, Kobold. Sajnálom, amit tettem, és egyszer majd elmondom, de most még sok lenne a jóból, és nem tartunk még ott.

Köszönöm továbbá az új barátomnak, Tádénak és annak az egy nagyon, de nagyon réginek, akinek sajnos már a nevére se emlékszem, igaz soha nem is tudtam. Csak azt tudom, hogy nagy volt, erős, jó és mindig vidám. Erősebb és sokkal jobb, mint amilyen én valaha is leszek. Ő volt a társam és barátom, álmaim őre, szövetségesem és mind az a sok, ami csak egy őrangyal lehet. Köszönöm neked, barátom, hogy ilyen sok éven át, mindazok ellenére, amit tettem, kitartottál, köszönöm, hogy nem engedted el a kezem, köszönöm, hogy vezettél sorsomon, és mindig, még a legkomiszabb pillanatokban is kitartottál, bíztál bennem, és hogy végig velem voltál!

Mindent nagyon köszönök!

A tó!

Madrick és Micheal gyakran jártak a Harangháti kisvendéglő hátsókertjében elterülő tó partján. Egy alakalommal azonban Madrick valami különösre lett figyelmes.

– Hé, Mich! Ezt figyeld, öregem!

– Mi van, Mad?

– Nem hiszed el, ember, beszarás, de fodrozódik a víz.

– Na és mi ebben a meglepő?

– Az, baszki, hogy egy fej is van benne!

– Hogy mi?

– Igen, nézd!

Micheal közelebb sétált barátjához, és neki is leesett az álla, amikor észrevette, hogy az mire mutat.

– Jézusom, de hiszen ez… ez képtelenség!

– Tudom, Mich, tudom én, de akkor is ott van!

– Igen, anyád, hogy ez mekkora egy dög!

– Ja! Van nálad telefon, hogy lefotózzuk?

– Nincs, baszki, pedig azt hittem, hogy elhoztam, de nem, nincs nálam.

– Az most nagyon kár…

– Az bizony… – mondta Mitch, majd bekapta mind a kettőjüket a tómélyi szörny! :D

Vége! 

Mellém heveredve

Magam mellé heveredve, idegen érzést érve piszkálom magam. Nyúzom sóhajba mártott gondjaim, és azt veszem észre, hogy javulok. Értve érzem magányom, és látom hajnalát jövőmnek. Borúba öntve tárom hát ezt mind magam elé, és elválva, mélán bámulom magam okozta te sebeid. Heverve hallom az órát, így megvetem lábam és kérdem a tavat:

„Mikor megyek, kérlek, mondd, mikor megyek végre haza? Mikor mondod, elég volt és bocsájtasz meg végre nékem? Hol van az a pont… a pont, amely mutatja, nem kell tovább féljek, nem kell tovább remélnem, s nem kell tovább hazudnom. Nem kell tovább mélán merednem, mert megjöttem, itt vagyok veled és hazaértem.

Rétjén ülünk majd a tájnak, mit nem láthat a szem. Halljuk a hangját a szélnek, mit nem hallhat a fül. Érezzük a melegét a napnak, mit nem érezhet a bőr. Mi pedig csak ülünk s bámuljuk az eget, hálát adva mindennek, hogy mégis létezel, és hogy én is létezem. Hálát adva annak, hogy ez nem ködből font egy illúzió, de maga a valóság. A pihekönnyű, édes, egyszerű, tiszta valóság.”

Ekkor leszek teljes, olyan, mint valaha voltam. Vidám, szabadnak született harcosa a Holdnak. Egy kölyök, aki legyőzte a vadját, és kísértette a szelet. Meglovagolva a kaszást és felismerte a titkát a létnek. Mikor leszek ilyen, mondd meg nekem, kérlek, te drága tó!

Sokat hibáztam, most már látom. Gyerekként és felnőttként is annyira sokszor oly rosszakat tettem. De nem mert gonosz vagyok, csak mert féltem. Egész életemben csak féltem. A magánytól, a haláltól, a drámáktól, a lehetőségektől, de talán legfőképpen a kudarctól és attól, hogy nem tudok megállítani olyat, amit nem is ismerek. Nem tudom, és nem is ismerem minden okát vagy indokát az életemnek, de e kevesek között legalább már egyet-kettőt ismerek. Egy – szeretlek, Kettő – mennem kell. Három – menned kell.

Láttalak, ahogy távolodsz, és mosollyal az arcodon csalogatsz, hívsz és mutatod, hogy menjek utánad. Értem! Esküszöm, hogy értem, és igyekszem is. Igyekszem, megfelelve a kérésednek magamra hányni mindazt, amit elkövettem. Kitálalni és újraélni. Megteszem… esküszöm, hogy végre megteszem. Előre lépve beleveszek a sűrűjébe, oly mélyre hullva, amilyen mélyre csak lépnem kell, és még azon is túlra… Hazamegyek… Vissza oda, ahonnan jöttem. Megkereslek s felkeltelek.

Lelket lehelek a hidegbe, mi körbe vett, és felrázlak. Megkínálva azzal, amit én kaptam, azzal, amit éreztem mikor először magamra bukkantam. Először hosszú-hosszú évek után, azon az áldott, fájón szép napon.

Változás

Harmadszor martam kapkodva bele saját hajamba. Nincs megállás, sem lassítás, minden mozog, változik, cserélődik. Régi arcok előjönnek, újak eltűnnek, és még újabbak elém sietnek, hogy egy angyal lopta pillanatra mellém szegődjenek, majd megint elvesszenek. Persze soha semmi nem örökre, csak egy időre. Ki tudja, mennyi időre. Minden mindig rohan, cikázik, változik és bonyolódik, hogy egyszerűbbé legyen, vagy épp még komolyabbá érve üsse fejem a fenébe, hogy értetlenné tegyen.

Végre alakulsz, végre valamerre elindulsz, de már az első lépések is annyira nehezek. Annyira nagyon nehezek és hosszadalmasak. Keservesen szélesen tárják őket elémbe, hogy görnyedve nyessem, hajtsam előre.

Tudod, milyen érzés megérkezni? Olyan, mintha a levegőbe ütnéd a fejed búbját, és várakozón néznél a teliholdra, hogy miért nem érti mondandód.

Kevesen vannak, akik értik ezt, még kevesebben, akik szemébe is néznek ennek a gondnak.

Nocsak

– Nocsak!

– Hogy mondod?

– Hát úgy, hogy Nocsak!

– Na! Mi van? Nem szoktál így viselkedni.

– Hm… nem is tudom, csak tetszik a szó hangzása…

– Nekem viszont nem tetszik a hangsúlya! Biztos van valami… gyerünk, bökd ki.

– Hát jó. Szóval úgy néz ki, hogy holnaptól pillangó leszek!

– Pillangó? Éjszakai?

– Nem, te disznó! Rendes, fasza, valódi, nagy és szép pillangó. Olyan, amely mindig szép, amelyre ha rásüt a nap, akkor azt azért teszi, hogy megcsodálja a szépségét. Olyan, amely ha repülni kezd, meghajolnak előtte a mezők virágai… Olyan felnőtt és szépséges, valódi lény, amelyből alig akad néhány példány.

– Huh, ez nagyon jól hangzik. Gratulálok. És mikor esedékes a pillangóvá válásod?

– Igazság szerint folyamatos, de a végső fázis tavaszra várható. Égig repülök majd serény szárnyaim segítségével, és lehozom a csillagokat, akár még neked is egyet.

– Tényleg?

– Igen… Miért nem hiszed el?

– Elhiszem! Neked mindent elhiszek. Amit a fejedbe veszel, azt mindig meg is csinálod, és ez jó! Irigylésre méltó és jó.

– Na és veled mi lesz? Te nem akarsz pillangó lenni?

– Neeemmm, kedves. Kedves, de nekem nem állnak jól a színek. Meg amúgy is én a feketét választottam. Szóval nem hiszem, hogy valaha is pillangó leszek.

– De akkor mi akarsz lenni? Nem akarsz több lenni, mint ami most vagy?

– Nem, én csak annyi és az akarok lenni, ami valójában most vagyok. Ennyi és ez mindig.

– Na és mégis mi lenne az, mert hogy nem pillangó vagy, az egyértelmű, de hogy nem is akarsz az lenni…

– Nem mindenki lehet pillangó, vannak, akiknek másnak kell lenniük, különben olyan egyhangú, kihalt és üres lenne a világ, úgyhogy én inkább a Mikulás leszek. :)

– Most ugye csak viccelsz?

– Nem, frankón, egy nagy seggű, remekbe szabott, kicsit dagadt Mikulás. Az a fajta, amelyik elrejti zsenialitását, amellyel súlya ellenére képes bárhova felmászni, és bármilyen kéménybe benyomulni. Olyan nagy piros izé, amiről mindenki mindent tud, de valójában senki soha nem látta. Egy valódi fantom, december 6. pirosra dagadt Batmanje, aki nem riogatja a gyerekeket, hanem ajándékokat és meséket visz nekik… Ennél tovább még soha nem gondoltam.

– Ez nem is olyan rossz, de egy oltári nagy baromság.

– Miért, a pillangó jobb?

– Igen és sokkal reálisabb!

– Ja, hogy a hernyóból pillangó lesz, az reális, de a Batmikulás az smafu, mi?

– Most ugye csak hülyéskedsz?

– Nem, ez komoly. Majd csak figyelj! 

– Szemtelen és teljesen hülye vagy.

– Igen. De ez a dolgom, különben kiszámítható és egyszerű lennék, az meg hogy mutatna a szélnél?

Búcsú a kedvesemtől.

Hajas papírba csavarva, örökre lezártam lényem egy részét. 

Belefojtva mámoros új dolgok tengerébe, botorkálva akár egy vén, fogatlan aggastyán, csoszogok lassan az életem felé. 

Ma elveszítettem valamit, valamit amiről önként mondtam ugyan le, de hiánya mégis fájó. Nem lehet, és nem is könnyű, tizenegyszer-ezer percet feledésre ítélni. Nem könnyű és nem is egyszerű, minden édes tavaszt, rongyba tekerve, nehezékhez kötve kút fenekére vetni. Oly mélyre, hogy többé ne lássam. Oly mélyre, hogy többé hangját ne halljam.  

Vívtunk mi harcot épp eleget, de voltak szép napjaink is. Lustán elterülő édes pillanatok, soha vissza nem térő apró kicsi mozdulatok, haragos, piciny összecsapások egész seregnyi hada. S még hány emlék, érzés, döntés, harag, szenvedély és hányszor sok szeretve lenni jó alkalom? Hány és hány évnyi mese, és a valóságtól fintorgó, vad zuhataga az életnek. És te kitartottál, én pedig kitartottam. 

Különösen fájó így ezt megélni, így, hogy nem átkozódás, sem nem harag vagy az irigység, hanem pusztán a szeretet vert közénk gátat, és adta kezünkre a döntést, hogy elengedjelek és elengedve legyek. Még akkor is fájó, ha temérdek sok fellege a gondnak takarta napjaink végén az eget, még akkor is nehéz volt, mert szerettelek és tudom, hogy te viszont szerettél. 

Nehéz szívvel készültem erre a napra, és még nehezebb volt a szívem ahogy láttam, hogy neked is mennyire nehéz. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak és sajnálom, hogy nem áll, és soha nem is állt módomban, ezt jobban, szebben, teljesebben, vagy okosabban megtenni. Hazug voltam, önző, lusta és gyáva, nem csoda, hogy ennél mind jobbat érdemelsz, és kívánok is neked ettől ezerszer jobbat. Nagyszerű ember vagy, és köszönök neked mindent, minden szépet mit adtál, legyen bár szó ajándékokról, amit szeretettből fonva gyártottál és lett ezáltal értékesebb mint bármi más mit valaha is kaptam. Vagy arról a sok jó dologról, amitől én magam is többé lettem, áldásos tevékenységednek hála, emberé érettem. 

Társak lettünk, barátok és testvérek, támaszai egymásnak a bajban, amiből sajnos eléggé kijutott az éveink alatt. 

Azonban ennek már mind vége! 

Kívánom, hogy úgy folytatódjon amit egyszer elkezdtünk, ahogy annak folytatódnia kell! Mindig csak előre, és soha sem hátra. Mert ami mögöttünk van az már csak a múlt, és ami előttünk áll, az mind még a szép és teljes élet! 

Egy neked, egy pedig nekem. Pont ahogyan annak lennie kell. :) 

Nagyon szerettelek, vigyáz magadra!  

K.D

Égi áldás.

Tudvalevő, hogy az égből nem hullik csak úgy alá a jóság. Pont ezért van, hogy nekünk, néhányaknak, feladatunk, dolgunk és Isten adta kötelességünk, hogy ezt megtegyük. MI az ÉGI KOSÁR SZOLGÁLAT lelkes tagjai és munkatársai, mind azon dolgozunk, hogy a lentiek számára biztosítsuk azt a felejthetetlen élményt, hogy az ölükbe pottyantjuk a kívánságaiknak megfelelő dolgokat. 

Igaz tagadhatatlan tény, hogy az időnként megfáradt szakértőink és a karácsonyi időszak hosszú túlórái miatt balul sülnek el olykor-olykor a dolgok. De ezer évenként ha egyszer történik meg ilyen és van olyan igazán komoly baleset mint, hogy a Titanic elé került az eredetileg a részeg utas martinijába szánt "Óriás jég". Ezt persze mi, a szerényen melózók azóta is hallgathatjuk a főnökségtől, de hát maguk is ismerik a viccet, hogy legyen bármilyen jó szakember valaki, elég ha csak egyszer le... és örökre bu... marad. 

Egyébiránt mi itt roppant családiasan dolgozunk és mindenkinek megvan a maga feladata. A B szekció a csomagolásért és tárolásért, a C az előállításért, az A pedig természetesen a kézbesítésért felelős. Sokan vannak akik szerint az övéké a legnehezebb munka, de azok nem ismerik a T részleg dolgozóinak zűrös mindennapjait. Ők, akik körmük szakadtából igyekeznek a lehetetlent lehetségessé változtatni és olyan technikákat kitalálni, amivel adott esetben nem szétloccsan egy indiai kívánság tehén amikor azt tálaljuk, hanem csak mosolyogva Mú-zik leérkezésekor és vidám kérődzésével feldobja a közösséget! 

Kiemelném az SZ osztály koordinációs és protokoll tevékenységét ami nélkül a félresikerült égi áldások áldozatai, mogorva levelek egész garmadáját küldenék a jó istennek és még az isten se tudja, hogy kinek. Azonban az SZ részleg áldozatos munkája ezt is kiküszöböli és példás magatartásával és ajándékcsomagjaival, kordában tartja a szomorú és dühödt indulatokat, amiket időnként a kívánok átélnek, szolgáltatásunk mellékhatásaként. 

Egy alkalommal, egy korában és a súlyában is igen sokat latba nyomó grófnő kívánt egy csodálatos estét. Erre a többnyire felületes és lusta V csoportunk, viccesen ráborította az egész éjszakai eget. A nő kis híján szivinfatust kapott amikor azt hitte, hogy megvakult, pedig ő csak egy romantikus estét szeretett volna. Erre a részeg... akarom mondani a kissé szeleburdi kollégák, hullócsillagokkal akarták felvidítani a nyomorultat, amitől kigyulladt a Szent-Zsüstini fejedelmi lakása. 

Bizony ám, ilyen nehéz áldást szórni az égből, főleg ha még maguk lentiek el is hajolnak előle! 

Tétlenség.

A tétlenséget kaptárba zárva őrzik a kevesek. A kevesekről azt lehet tudni, hogy nincsenek nagyon sokan, mert akkor sokaknak hívnák őket. A tétlenség maga a lehetetlenség lélegző alapeleme, amely arra sarkal, hogy mozdulatlanná tegye mindazt aminek mozognia kéne. Ilyen ez... nem köszön, csak belelép abba amibe nem is kéne, és ami nem is rá tartozik. Nem feltétlen a rossz szándék vezeti, inkább valami belső terv, valami elképzelés ami legyen bármennyire is nevetséges, mégis fontos annak akit arra sarkal, hogy tétlenné váljon. Persze én magam nem ismerek ilyen személyeket, vagy személyt, de ha ismernék is azt hazudnám, hogy nem ismerek, úgyhogy ebből már egyértelműen kiderül, hogy vagy én magam vagyok a tétlenség, vagy valaki akit ismerek és fontos nekem. 

Lényegében mindegy is, mert a tétlenséget ez mind nem izgatja. Kényelmesen mereszti csak a seggét, és ülve-várja ellenfelét, a cselekvést, hogy arcába vágva a múltak zúzmara hangulatú csendjét, örök életre lekussoltassa. Ilyen ez a tétlenség... 

Fun Thomas!

- Fantomas, Fantomas, Fantomas!

Az apró emberke, csendőr-rendőr parancsnoki egyenruhájában, annyira paprikavörös lett, hogy kis híján szívinfarktust kapott. Az előtte ülő több száz francia rendőr mind, megszeppent madár módjára lógatta az orrát.

- Maguk alkalmatlan, marhák! Hogy a fenébe lehet, hogy ez a senkiházi FANTOMAS - Úgy ordította a szavakat, hogy az első sor kevés híján majdnem feldőlt. - szórakozhat Párizs legjobb rendőreivel? Düma! Álljon fel és azonnal magyarázza meg!

A felszólításra Düma Quvié százados, egy jó szándékú, kissé pocakos kerületi kapitány feszengve felkelt a helyéről.

- Nos rendőrfőnök úr, nem tudunk mit tenni. Ez a Fantomas egy átkozott kísértett. Egy megfoghatatlan csaló, akinek még csak a hűlt helyét se találjuk, pedig mi minden erőnkkel...
- Kúsoljon maga dagadt, nyuszi-muszi pojáca. Owlien, emelje fel a seggét és válaszoljon! Hogy az Istenben lehet, hogy nincs nyom?
- Traviren úr.
- Rendőrfőnök úr! Az anyja úristenit, maga hagyma-fejű idióta!
- Elnézést rendőrfőnök úr. Szóval, mi minden alkalommal kimentünk...
- Szóval kimentek?
- Igggen és vittük a felszerelést is...
- Oh a felszerelést? Hát ez remek, folytassa csak.
- És hát tudja a rendőrfőnök úr, hát nincs nyoma ennek a Fantomasznak...
- Maga a legidiótább nyomszakértő parancsnok, amióta az eszemet tudom, még de Gaulle elnök is forog a sírjában ilyen marhák láttán. Süszmoren!
- Igen is rendőrkapitány úr!
- Nagyon helyes, végre egy tettre kész legény!
- Köszönöm uram! Hazámat szolgálom!
- Mi van?
- Hát csak annyi uram, hogy a Hazámat szolgálom!
- Maga idióta! Ez nem a hadsereg! Mi Szolgálunk és védünk!
- Értem uram. - Röpke zavar. - Pedig megmertem volna rá esküdni, hogy ez a Légió!
- Maga, sötét barom.... hogy a jófenébe lehet, egy ilyen szerencsétlen halott agyú idióta a Párizsi kommandó főparancsnoka?
- De hát Ön nevezett ki uram, amikor elvettem a lányát...
- Kussoljon Süszmoren, vagy leültetem feleselésért!
- Igenis kapitány úr!
- Oh Istenkém! Hát nincs maguk között, egy olyan rendőr, aki legalább a cipőjét betudja fűzni egyedül? Ne hadonásszon a kezével Gutie, ez költői kérdés volt. Melyikük az a Kohler, vagy Köhen, vagy mi a nyavalya a neve?
- Én vagyok az kapitány úr.
- Na. Maga állítólag látta a Fantomaszt!
- Igen uram láttam.
- Akkor mi a jó Istenért nem kapta el?
- Azért uram, mert azt hittem, hogy ő a miniszterelnök.
- A Fantomasz a miniszterelnök? Nem emlékszem, hogy  rajta lett volna a szavazó cédulán...
- Nem Owlien maga barom, nem a miniszterelnök a gyanúsított, az csak egy átkozott álca volt!

Ideges kézmozdulattal intett Zsüszié Traviren Bomon rendőrkapitány és Gutie leült.
- Jól van emberek, elmondom, hogy mi a helyzet! Az egész banda kap összesen 32 órát, hogy  felkutassák és kézre kerítsék ezt a különösen veszélyes alakot. Vagy megvan addigra a Fantomasz néven ismert... igen Forsé, mit szeretne?
- Megjött a hidegtál rendőrfőnök úr!
- Oh. Mazsolás pisztráng is van benne?
- Nem Bomon úr, csak Füstismorzsácskadenematiéd!
- Oh, möszi, ez felháborító, de hát ez van. Hol is tartottam?
- Ott, kapitány, hogy 32 óránk van, hogy...
- Igen maga barom, ne szóljon közbe!
- De nem is én szóltam közbe...
- Hallgasson, hallgasson, hallgasson, vagy a közlekedésieknél találja magát!
- De hát én amúgy is ott vagyok kapitány úr!
- Argggggghhhhhhh.- Idegességében a kapitány a sapkáját vágta, az értetlen, és szemtelenül ostoba beosztottjához. - 32 óra múlva, vagy Fantomaszal eszegetem, a legridegebb párizsi cellában, vagy mind ki vannak rúgva HÜLYÉK! Értve vagyok?
- Igen uram! - Hangzott egyszerre minden torokból.
- Nagyszerű. Akkor végre ehetünk!  

Mázba mártva.

Mázba mártva, érvénytelen halhatatlansággal méregetem az elém terített holmikat. Van köztünk minden amire mások, vagy amire egyesek vágynak. Van köztük nagy és van közöttük egészen kicsi is, akkora mint egy bolha szeme, vagy épp akkora mint az égbolt pereme. Van ami színes és van ami színtelenül, egyszerűen tiszta. Persze akad koszos is, de még az se bántó, inkább csak a figyelmet egy kicsit jobban kívánó. Nincs közte viszont, rest, lusta, üres, heves, kevés és legfőképpen csúnya! Na nem mert mind szép, hanem mert mindnek van lényege, valami értékes kicsinyke tartalma, ami széppé teszi, még akkor is, ha magára a formára tán, fanyalogva morognának a stílusvadász minőséghuszárok. 

A lényeg, hogy temérdek sok van és mégis mind csak egy. Nem kettő, s nem három na és persze legfőképpen nem négy vagy öt, pusztán csak egy. Egy kicsi, édes, kedves, parányi sajtzabáló rendes egyes. Még abból a békebeli időből, amikor a számok kezdődtek és nem rúgtak még milliókra, támaszkodva sokakra, hazudva magukat dagadt milliárdokká. Fényezve, olajozva testüket, mintha mindenki azt kívánná bárcsak ő is annyi lehetne, egy végtelenül nagy szám az értelmetlenben. 

Szóval, mind ez csak egy. Egy hóbortosan kedves, szerethető édes, arányos lánykába zárva, aki ma mindennél boldogabb és félősebb is volt egyszerre. Olyan mint mikor valaki a cirkuszba igyekszik és alig hiszi el, hogy a papája már megvette a jegyet, az előadásra, amire ő soha, de soha nem mehetne el. Ilyen hát ez a kicsiny lányka és annyira boldogan kiáltja az égre, hogy sikerre viszi amit a fejébe vesz, hogy meghatódott módon még a csillagok is fényfejet hajtanak. Mindenki ki ismeri és még sokan mások is kik még talán nem is, szurkolnak, hogy sikerre vigye mit kitalált és eltervezett. 

Így vagyok ezel én magam is. Kívánom, hogy sikerrel záruljon a sok kicsi, és a sok nagy dolog meseszála, és érj végre révbe a világba, hol magad lehetsz, de soha nem egyedül! 

Secpercek.

Az idő. Kevéssé érdekes ha van, sokkal inkább rossz ha nincs, vagy ha egyre fogy. Milyen kár, hogy nincs egy különös eszköz, amivel egyetlen mozdulattal időt lehetne nyerni. Bár az is igaz, hogy azt tartja a mondás, mindenre van időnk amire csak szeretnénk. Nagyon remélem, hogy ezt nem kell elhinnem. 

Találkoztunk a héten és megint csodálatos volt. Rövid, gyors, és idő híján foghíjas, de jó. Ha rajtam múlna, és bár nem múlik (vagy talán mégis), lopnám a perceket és jégbe fagyasztanám. Olyanba, amit semmi, soha nem tud felolvasztani. Védve az időtolvajoktól és persze saját magunktól is, mert hát bajosan önző és álnok lennék, ha időnk hiányát holmi másokra hárítanám, mert valódi okozói mi magunk vagyunk, te és én. Meg az, hogy már nincs nyár. Neked szükséged van valamire ami feltétlen kell, hogy tovább lépj és túlélj, engem pedig lekötnek a dolgaim, amik harmad annyira se fontosak mint az, hogy veled legyek, de hosszútávon mégis szükségesek. Ilyen vicces ez az idő. A jelent megszabva apróra sarkítva és lekicsinyítve vetíti magát előre a jövőbe, miközben meghatározódik a múltja által. 

Elnézést kértél másnap és nagyon jól eset. Érdekes, hogy minden rohanás, minden kapkodás és szorító pillanatok nehézsége ellenére is, mennyire figyelsz és mennyire zsiványul tudsz bocsánatot kérni, reggel hatkor, amikor még a kakas is csak nézegeti az óráját. 

Szóval találkoztunk, mert te hívtál és én mentem. Beültünk a szokásossá váló rommá mállott helyre, ahol egy-egy sör társaságában megvitattuk a világot és benne azt, hogy mi minden történt velünk. Meséltél a munkádról, arról, hogy mennyire várod valakik válaszát és arról is, hogy döntened kéne. Bizony, lassan döntened kéne, mert rossz, hogy rossznak érzed magad, és igazságtalan, hogy bujkálnod kell, akár magad, akár mások elől. Nem jó, hogy az ember nem lehet önmaga, és annál csak az a rosszabb, ha nem tudja, hogy ki is ő valójában és merre menjen. De nem adod fel! Szépen haladsz, lassú lépésekkel bár, de egyenesen előre, oda ahol megleled a helyed, ahol magad lehetsz és mindenki más ehhez igazodhat. 

Hiányzol és akkor is hiányoztál, na nem azért mert menned kellett, mert ez a világ legtermészetesebb dolga, hanem pusztán azért, mert önző vagyok. Igen, akár csak Te, Én is önző vagyok és hiányzol. Persze nem vészes a helyzet, de akkor is jó lenne, ha időtolvajkodás helyett, együtt lehetnénk, néha napokat, néha talán heteket, adott esetekben akár még hónapokat is. Ha tehetném veled lennék, mondjuk szilveszterkor, vagy veled ünnepelném a karácsonyt, legyen az bárhol ahol csak te szeretnéd. De nem lehet, talán még, vagy talán soha. Nem tudom, de bízom benne, hogy nem a soha kerül felülre. Végtelen unalmas és fájó lenne elpazarolni egy életet nélküled. 

Tudod mi a gond a sec percekkel? Hamar lejárnak, és igazán nem elegek arra, amire kitalálták az időt. 

Dagadt madár.

- Maga, dagadt!
- No de kérem, hogy lehet az én koromban valakinek ilyet a fejéhez vágni?
- Jól van nyugi.

Zötyögnek tovább.

- De maga, akkor is dagadt! Te jó Isten, ha egy tehén ennyire el lenne hízva, akkor elfedné a napot és többet, senki nem csiripelhetne napkeltekor.
- Fiatal ember, ön tényleg feszegeti, sőt, át is lépi a jó ízlés határát! Nem is beszélve arról, hogy az még, hogy egy helyen utazunk, nem jogosítja fel arra, hogy ennyire rámenősen szemtelen legyen.
- Oké-oké, ne akadjon már ki mama.
- Nem vagyok az anyja.
- Ja azt tudom, mert ha az anyám ekkorára nőtt volna, akkor én mamut lennék, maga meg kiscserkész. Hehe.
- Na jó, azt hiszem, hogy most már tényleg betelt a pohár!
- És mit csinál, rám ül?
- Maga szemtelen kis szarházi, ne higgye, hogy ez a legrosszabb ami történhet magával, ha tovább szórakozik velem.
- Valóban mert még a kajámat is elveheti előlem, bár most, hogy látom a túlzott táplálkozásnak mi a vége, inkább önként adom oda.
- Hm, nem tartok igényt a szánalmas könyöradományára.
- Jó, mert hazudtam! Nem is adnám magának oda, mert evett maga már éppen eleget.
- A jó édes....

A kedvéből kikelt dagadt holló nem volt elég gyors, hogy a szemtelen kis fecskét elkapja. Úgyhogy a zsivány madárka röhögve elröppent, a dagadt holló pedig duzzogva utazott tovább a vonat tetején ülve.

Támla háttal állva.

- Ütött az órád!
- Máris?
- Igen.
- Nem lehetne?
- Ne nehezítsd meg, így sem lesz egy leányálom.
- Maga csak ne panaszkodjon, nem magát viszik a vesztőhelyre!
- Ez tény. Na, gyerünk, felállni!
- Jól van na... nem kell ennyire durvának lenni.
- Ne haragudj, csak azért mégis fáj a szívem érted.
- Maga is reménykedett benne?
- Hát... bíztam benne, hogy talán mégis megkapod az amnesztiát, de sajnos végül nem.
- Nem értem miért nem.
- Én sem, na mindegy. Szedd össze a cókmókod, azt induljunk.
- Maga igazán rendes hóhér, mármint a többiekhez képest.
- Miért, láttál valaha másik hóhért is?
- Nem... de gondolom, hogy rendesebb, vagy nem?
- De, szerintem rendesebb vagyok.
- Hm, pedig bíztam benne, hogy amnesztiát kapok.
- Ilyen ez.
- És nem tudja, hogy végül miért nem kaptam meg?
- Nem sajnos. Csak annyit, hogy az író úr mostanában nagyon elfoglalt.
- Oh értem. És azt megkérdezhetem, hogy miért olyan elfoglalt?
- Persze, de magam sem tudom pontosan. Azt suttogják, hogy rendes munkája van, így pedig kevesebb ideje jut, többek között mondjuk magára is.
- Ej. Ez ám a szomorú!
- Nekem mondja? Én is csak addig tartok itt szolgálatot, amíg magával ezt az ügyet befejezem, szerintem utána nekem is, le is út, fel is út.
- Ugyan nem hiszem. Ne lógassa az orrát. Ügyes kezű hóhérra mindig szükség van.
- Tudom én, de hát én is csak addig élek, amíg körülír... azt meg, hát... mostanában mint ahogy a maga ügye is mutatja elhanyagolja.
- Sajnálom.
- Igazán kedves.
- Ha tudok bármiben, szívesen segítek...
- Hja gondolom, mindjárt kitalál valami okosat.
- Hát mégis csak ezért vagyok, vagy nem?
- No-no! Csak nehogy szökni próbáljunk, jó!
- Á, dehogy. Nélküle úgyse menne. Én nem magamért vagyok, hanem érte.
- Tudom. Hálátlan egy dolog ez.
- Hallom mások is mondták neki?
- Ja-ja, egy kobold is beszélt ma a fejével, de nem segített semmit.
- Á, azok a koboldok, mindig csak a bajt keverik.
- Ugyan, ne legyen már ennyire rasszista.
- De kérem, ez nem rasszizmus, csak a színtiszta igazság. Fogadok, hogy ő mondta az "Író úrnak", hogy már nem foglalkozik velem!
- Hát, állítólag így volt. Erre persze az uraság azonnal vissza is vágott, hogy a koboldnak is alábbhagyott manapság a fantáziája.
- Azt mi volt?
- Semmi. Együtt iszogattak tovább csendesen.
- Ezek hülyék!
- Szerintem is, de mit van mit tenni? Mi csak a dolgunkat végezzük.
- Na az már szent igaz. De mégis, nem hiszem, hogy így kell véget érnie.
- Sajnos pedig ez a vég. Az író úr még nyugtatgatta a koboldot, hogy most ez ilyen. Amint munkát talál valaki, azonnal vesztőhelyre küldi az olyanokat mint maga.
- De hát mégis milyen munka az, ami nélkülem is megy?
- Tudja a fenne, de a többség állítólag ilyet végez.
- Nem fér ez a fejembe. Hogy tehetett ilyet, főleg pont ő, aki még olyan... olyan büszke is volt mindig rám...
- Jól van na. Ne bőgjön már. Legalább itt a végén viselkedjen felnőtt módjára!
- Rendben, bocsánat csak annyira nehezen, nehezen hiszem el. Azt, legalább a lánnyal jutott valamire?
- Á, ravasz egy kölök az. Az író úrnak pedig minden trükkjére szüksége van, hogy maga mellett tartsa.
- Hát az nélkülem nem lesz egyszerű.
- Hát nem.
- Megérkeztünk?
- Meg bizony. Álljon szépen oda. Ezt tegye le szépen. Azt meg adja ide. Jól van.

- Khm, tisztelt egybegyűltek, kedves olvasók! Azért jöttünk ma este itt össze, hogy szemtanúi legyünk, ahogy az Író Úrként ismert személy, Kreativitás névre hallgató társát, a kobold által előre jelzett módon, kivégezzük. Elítélt! Kíván valamit az utolsó szó jogával élve mondani?
- Igen.
- Hallgatjuk.
- Annyit szeretem volna mondani, hogy remélem, hogy hallasz kedves íróm. S ez úton üzenem, hogy minden ember annyit ér amennyi szabadságot ad néki mindaz ami vagyok. Így ha már én nem leszek, szabad ember bizonyosan nem lehetsz. Mindig szomjazni fogod hiányomból fakadón azt, ami már nem vagy, azt a részt ami mindig is én voltam. Búcsúzom hát kedves barátom, Isten áldjon! A te nyugvó, egykori Kreativitásod.

Radikalizálódás.

Tudod, olyan érzés, mintha elevenen felfalna valami. Átalakul minden és érzed, hogy nem te irányítasz, nem te döntesz és még csak kicsit sem te határozod meg, hogy mi történjen. Minden egyszerűen rád zuhan és az éjszakánál is sötétebb halállal von be.

Ekkor kezdesz először szorongani, aggódni. Keresed a lehetséges kiutat, de tudod olyan nincs mert ez a te dolgod és te felelsz azért, hogy itt most mi fog történni. Hála a sok hónapnyi kitartó és időnként kétségbeesett edzésnek, nem rémülsz azonnal halálra, és felkészülsz a legrosszabbra. Nem is kell sokat várnod.

Gomolygó sötét árnyként lopakodik feléd. Nincs egyedül és nem is téged akar, csak azt amiért jöttél. Jobb, erősebb, nagyobb gyorsabb és több mint te. De nem adod fel, mert soha nem adod fel. Gyerekként már megtanultad, felnőttként pedig elfelejtetted, így jönnek és emlékeztetnek rá, te pedig mindent meg is teszel. Szerencsére már nem vagy egyedül, már nem kell magadat győzködni, így jobbak az esélyeid, mert a tudatos éned is segít.

Az ilyen csaták mindig nagyok, hol kívül, hol belül, hol mindenhol és még annál is messzebb, és bár annak látszik, nem reménytelen, na nem akkor és ott, hanem mindig és csakis mindig utána.

Mégis félsz mikor felkelsz, mégis rettegsz, amikor visszaalszol és mégis visszaalszol, mert vissza kell aludnod. Mert mégis ki aludna helyetted, ha te nem alszol mások helyett? Persze ez csak színtiszta nagyképűség, de jól eső, keserves, önelégült érzés :).

Tévedés.

Gyakorlatlanságomnak tudható be, hogy ekkorát hibáztam. Állítani próbáltam a dolgon, de semmit nem sikerült elérnem, sőt! Még egy kicsit összébb is kuszáltam. Bár tény, hogy ehhez a típushoz egyáltalán nem értek, de akkor is. Mennie kellett volna, vagy legalább is ne romlott volna el...

A fenébe!

Mindegy. Lehet, hogy a részletek nem lesznek 100%-an tökéletesek, de azért csak elmegy. Remélem, hogy elmegy.

Izgatottan kezdtem hát megint neki, de csak nem akart az a fránya hiba javulni, időnként olyan vicces dolgokat csinált, amilyennel korábban soha nem volt gond. Pöfögött, felfordult, kinyúlt és húzavonakodó lett,  úgyhogy egyre jobban aggódtam, hogy az egészet le kell majd fújnom, átalakítva és kihagyva az érzékeny részeit. VÉGÜL, megvilágosodtam és jött az Isteni szikra! Felhívtalak:

- Szia!
- Szia, mi van? Nagyon késő van már.
- Tudom, csak hallani szerettem volna a hangodat.
- Miért?
- Mert hiányoztál.
- Csöp-csöp-böööööö... erre nekem most nincs időm. Épp aludtam.
- Oké, akkor azért kerestelek, mert a fukszturácisó kondenzátor átcsatoló hipoalergén részecske része lefagyott.
- Oh, hányszor?
- Háromszor, minden tizenkettedik másodpercben. Mit kell ilyenkor csinálni?
- Húzd ki a dugót és dugd be újra!
- Ennyi?
- Nem, de ez elég lesz!
- Oké, köszi!
- Szívesen! 
- Szia.
- Szia.
- Szép álmokat!
- Hagyjál.

Nos. A kísérleti stádiumban lévő Defictron projekthez tartozó érzelmi tartály még nem szuperál teljesen jól, de legalább rajta vagyunk az ügyön és ha kitartóan dolgozunk tovább, akkor akár néhány hónap alatt meglehet az áttörés. Addig is, igyekszem elkerülni a lehetséges tévedéseket, vagy valami hasonló.

Hibéria!

Nincs még egy olyan hely mint Hibéria! Hiába keresel, reménykedsz, vagy szeretnél, de sehol nem találsz még egy olyan helyet mint Hibéria. 

Nevének csengése, akár a fagyos és rideg-hideg Szibéria, de Hibéria, egyáltalán nem olyan és nem is ott van. Hibéria a világunk közepében található emberuszok ősi hazája, ahol egy kézen fogott napraforgó adja az életető energiát és Hibéria legfontosabb termékét a wotot. 

A wot alapvetően egy energiaital, amit ha megiszik az ember 36/71 órán keresztül képes a világ bármely pontjára teleportálni és ott, kb. egy napot eltölteni. Legyen ez a mi csillagrendszerünk, vagy akár távoli idegen galaxis, ahol mindenki visszafelé sétál és fejjel lefelé számol. Szóval a wot a legcsodálatosabb ital és a leg... Szóval frankó. 

A Hibériaiknak összesen hat pár lábuk és négy pár kezük van, tehát egyáltalán nem olyanok mint az emberek, viszont ennek köszönhetően nem térnek el a legtöbb idegenfajtól, ami nem a földön él, csak időnként benéz. Fő bevételi forrásuk az urgmunt gyártásból és a távolba-hallásból van. Bár időnként nagy turista csoportok is érkeznek hozzájuk, akik mind gazdag, a föld különböző pontjairól származó üzletemberek és manók. Ezek a csoportok, kikapcsolódni és persze Wot-túrázni jönnek, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy Hibériának dinamikusan fejlődik a turizmusa. 

Akit érdekelnek a további részletek az tekintse meg a hivatalos Hibériai weboldalt: 

hatrapicuri:\\ikshdlajfékasmfésamf-..f.sfmaihfaisdajfpajfa.HIBÉRIA! :)

Ha sikerül megtalálni akkor pedig nagyon jó utazást! 

Hábránd.

Váratlanul hosszúra nyúltak a váratlanul rövid pillanatok. De közben csak izzik az éjszaka. Szép vagy és én szerencsés. A szobába dobott pillanat neki feszül a lehetetlennek, hogy ez a dolog működik közöttünk. Varázslatba teljesedik ki minden hangyányi érintés és minden pici csipkelődés amivel kényeztetsz. Én pedig boldog vagyok. Kövér, mosolygós és boldog.

Varázslatban osztozom veled, egy idő lopott varázslatban, amiben hárman vagyunk szereplők. Te. Én. Meg egy lehetetlen bolhás szörny, egy macska. Izgulok, hogy hogyan viszonyulsz hozzá, de hozod a szokásos formád. Csipkelődsz, vonogatod a szemöldököd, sóhajtozol és gúnyosan kedves mosollyal nézel. De amikor magadra hagylak és a gondjaid elkerülnek, édessé válsz és szép gyermek módjára szeretsz és szeretsz és még többet szeretsz. Öledbe, karodba veszed a lényedből vágyott szépet, és finomsággal táncolva kóstoltatod meg a lelked azzal a kiválasztott kedvessel, aki éppen hogy oly szerencsés, hogy előtted lenni adatott neki.

Szerelmesen ölelve merülsz a kettősségébe az éjszakának, vágyak ráncát hagyva rajta a pillanaton amikor szeretni adod magad. Én viszont, léhává válva állok és esendőn könyörgöm, hogy minden szép legyen. Persze, hogy elbénázom. Milyen szánalmas, milyen ócska és mennyire, de mennyire emberien gyenge. Nem csoda, hogy keserűvé válik a lelkem és félelmeim kúsznak a tetteim helyébe. Hülye, javíthatatlan ócskavasa vagyok múltamnak, hibáimnak és tagadhatatlan hiányomnak. Nem vagyok sem jó, sem tökéletes és időnként talán csak álcába mártott báb vagyok, aki igyekszik énekelve felelni a lehetetlenre. Hibátlan, tiszta, tökéletes idommá lenni, ami soha, sehol, senkinek nem okoz csalódást. De ez hiába való törekvés. Lehetetlen feladat, mert mint ahogy te magad is, én is vagyok, aki vagyok. Jóval-rosszal hintett, sós húsa a létnek. Lélekfogó puszta ábrándja az életnek. Egyszerű, kicsi tévelygő szelídsége a valóságnak, ami keresi a helyét a magának való neked adott igazságban és saját reményében a mának, hitében a holnapnak.

Törekszem, lépkedek, felborulok, felkelek és tovább lépek. Ennyit érek és pusztán ennyit is kérek, mert nem vagyok tökéletes, de nem vagyok hazug, és csak időnként téves. Ilyen vagyok, mondvacsinálttá harácsolt, eszkábált fia az égnek.

Nyakatekert.

- Szóval ez egy kép a képben?
- Igen Moris, miért mit gondoltál, hogy mi ez?
- Nem tudom kedvesem, elsőre nekem egy horgásznak tűnt.
- Egy horgásznak? Te nem vagy normális, vagy megint a szokásos szarkasztikus, fanyar humorodé a főszerep a józan komolyság és műélvezettel szemben.
- Ha te mondod drágám.
- Nem vagyok a drágád!
- Oh, valóban. Mindig elfelejtem a lehetetlenül finom kapcsolatot, ami összeköt minket és ami vasba veri a további lehetőségeinket.
- Nekünk kedves Moris, nincsenek további lehetőségeink!
- Mint ennek a képnek?
- Hogy érted?
- Pontosan úgy, ahogy most rám nézel. Értelmetlen kérdést tettem fel, egy értelmetlen képpel kapcsolatban, hogy hasonlatba hajítsam a te kételkedésedet a lehetetlen helyzettel kapcsolatban amit generálsz, köztem és közted.
- Úgy érted, hogy nem vagy műértő és nem értékeled, hogy elhoztalak erre a kiállításra?
- Hm. Hagyjuk kedvesem, fáraszt az állandó kitérésed!
- Nem vagyok a kedvesed!
- Pontosan ez fáraszt!
- Engem pedig a pimaszságod.
- A pimaszság legalább szórakoztató!
- Nem, mert a csintalanságod kalanddal párosul.
- Én inkább veled párosulnék.
- Meg hiszem azt, de sajnos erre nem vagy alkalmas.
- Szép ez a kép!
- Éles váltás, gyengülsz kedvesem?
- Nem vagyok a kedvesed!
- Most nem mondod, hogy megsértődtél?
- Mondjuk inkább úgy, hogy kellemetlenné vált a beszélgetés vonala.
- Iránya Moris. Kellemetlenné vált a beszélgetés iránya!
- Egy beszélgetésnek nincs iránya drágám!
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy a beszélgetések, sem jobbra, sem balra nem mennek. Hanem csak egyenesen feléd. Így nincs iránya, csak vágya, hogy eljusson hozzád!
- Pazar!
- Cinizmus? Lopod a kellékeimet?
- Hah! Ha ezek az ócska módszerek a te kellékeid, akkor lehet, hogy most véletlen befordultam egy "ócska holmik kicsiny boltjába" és kölcsönöztem egyet!
- Szeretem, amikor ilyen bosszús vagy!
- Én pedig utálom, hogy mindig felbosszantasz.
- Felmenjünk hozzám?
- Minek?
- Beszélgetni....

Vakkantás a holdra.

Vermut kimászott az épület tetején lévő párkányra és körbenézett. Nem érzett félelmet, sem elkeseredést, nem is azért tette, mert rosszra készült, hanem mert tudta, hogy meg tudja találni a módját annak amit már régóta keresett. Szinte a bőrén érezte a lehetőségét annak, hogy tud repülni és már nem állt messze attól, hogy megvalósítsa. Sőt! Már csak annyi maradt hátra, hogy kipróbálja és belevesse magát a gyakorlásba.

A Headstreet épülete a legmagasabb toronyház volt amit a városközepén találhatott és több nagy sikerű filmet is forgattak már itt. Azokat, amikben a hősök ennek a tetejéről rugaszkodtak el, hogy megváltsák a világot. Vermut is erre készült. Elrugaszkodni és repülni.

- De ez lehetetlen Vermut! Repülni képtelenség, csak gépek segítségével vagyunk erre képesek.
- Nem hiszem. Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla.
- Kérlek! Kérlek, engedd, hogy lebeszéljelek róla! Ez nem gyerekjáték. Ebbe bele fogsz halni.
- Nem erről szól az élet?
- Miről?
- Arról, hogy belehalunk?

Hatvankét emelet magasságból erre visszagondolva, már mást gondolt az utolsó mondatáról, amit Anrienak mondott. De nem számított. A trükk, abban van, hogy tudni kell, hogy működik. Tudnia, hogy meg tudja csinálni. Nem zuhanni, hanem repülni.

Becsukta a szemét és kitárta a karjait. Érezte, ahogy rángatja a szél, de a veszélyes pozíciója ellenére, mégse tépi le a mélybe.

- Csak akarni kell!

Suttogta maga elé és lelépet....

Eleinte nem érzett semmit. Csukva volt a szeme és csak annyi történt, hogy zuhant. De nem ezt akarta, nem is ez történt. Lassan formálta a szavakat, lassan mozdult a keze és még lassabban állt meg. Átgondolta, újra élte és megváltoztatta, nem zuhant, nem esett, nem toccsant szét. Megállt. Egy helyben a hetedik és a tizedik között. Érezte, hogy minden az irányítása alatt van. Hallotta, ahogy a kocsik megállnak alatta és többen dudálnak. Érzete, hogy a szél még mindig süvít, de már barátságosan körbefonja. Csukva tartotta a szemét és elmosolyodott.

- Tudtam, hogy meg lehet csinálni.

Ellazította magát és neki lendült. Akár egy rakéta úgy törte át a lehetetlenség falát és szökkent az ég felé, körbe táncolva a tornyokat társává válva a szélnek. Megállíthatatlanul, szabadon akár egy álom, száguldott, tombolt, nevetett és feljebb, feljebb és még feljebb tört. Nem volt határ, nem volt megállás kirajzolódtak a csillagok és Vermut lassan eltűnt.

Soha többet nem látta senki és azóta is azt hiszik, hogy nem sikerült neki. Mindenki azóta is szentül hiszi, hogy lehetelten repülni, pedig Vermutnak igaza volt:

"Biztos, hogy meg lehet csinálni, csak még senki nem próbálta, vagy nem beszélnek róla. "

Kristóf a csodafiú.

Kifolyik a szemem és alig látok. De ez mind nem számít. Elhanyagoltam a világ egyik legkedvesebb oldalát az egyblognektek.blogspot.com-ot. Aminek köszönhetően, az oldal őrző tündérre, egy hegyes fülű kobold csuda, ma már megint megrótt és kilátásba helyezte a büntetést, ha lustaságomon felül nem kerekedek és nem írok ma sem semmit. Be is rezeltem elég rendesen, úgyhogy amint hazaértem azonnal neki kezdtem, hogy elárasszam, újabb érzésekkel az oldalam. Lássunk is neki.

Valamikor nagyon régen, amikor még az emberek szíve kőből volt, élt egy kis fiú. Elég fura neve volt, úgyhogy ide nem is vésem le, mert se megjegyezni, se leírni nagyon nem lehet. Szóval ez a kisfiú, hívjuk Kristófnak, rendelkezett egy nagyon különleges adottsággal. Képes volt akár írás közben is elaludni.

Valahogy így:

Kirso.ad,.a,smdáf.afmaágas.g..g.g.g......................................................

Kakukkosfa.

Vagyasz-kaja határában, a Wimbledomb mögött, nőtt egyszer egy állati szép szürke kakukkosfa. Az a fajta, amelyik minden egész és fél órában, egyszer kakukkolt egy durvát. Vidám kis fa volt, amit mind a Wimbledombiak, mind pedig a Vagyasz-kajaijak nagyon szerettek, mert nemzedékek óta, megbízhatóan kakukkolta nekik mindig is az idő éppen betöltött állását. Egy alkalommal azonban egy dagadt tolvaj keveredett a környékre és mit sem sejtve, nagy kárt tett. Lelopta a kakukkosfa legfelső aranyágát, amin maga a mindentudás ősi ere futott végig, egészen a gyökerekig. A helyiek nagyon rimánkodtak is másnap amikor rájöttek, hogy nincs meg az az aranyvesszőcske, mert így nincs többé kakukkolás sem, úgyhogy kétségbe esésükbe szörnyű tettre szánták el magukat. Kivágták a fát és kérgéből, héjából készítettek mindenkinek egy otthonra felakasztható kakukkos órát.

Azóta megy jól az órásoknak, és szomorkodik egy emléktábla a kakukkosfa gyökerébe téve. Alábbi veretes szöveggel telibe vésve:

"Kár, hogy volt már az ami nincs, milyen jó lenne, ha lenne megint aranytincs!" 

Őszbe fúlva.

- Tudod édes fiam. - mondta egyszer a boldogságban megőszült drága jó atyám. - Az életből annyi lehet a tied, amiért tenni érdemesnek találtattak és csak annyit tarthatsz meg, amennyit más is kívánna belőle, ha melletted lehetne. Nem többet s soha nem kevesebbet. Ezért van úgy, hogy ily nagyon vágyuk azt az egyet, akivel megoszthatjuk mindenünket. Szomorúságunkat, elkövetett bűneinket, kedvességünk azon maradékát, amit neki is megosztunk, és mindazt a sokat, amik mi magunk vagyunk. Ez által vagyunk mi emberek és ezért élünk ezen a teketóriás, rögös öreg gömbön. Ezért is megyünk el majd innen idővel, hogy valahol, bőrébe bújva a sok jónak-rossznak amit elkövettünk, újabb dolgokat megélhessünk.

Őszbe borult édes jó atyám, mindig tudta, hogy mit beszél és nem egyszer sok igazság volt szavaiban. Nem is csoda, hogy eszembe jutott mindez, mikor a minap elhagytam a világot és beleléptem a csodákkal szőtt kertjébe az ősznek. Varázs kert volt az, olyan hely, hol az ember azzal van akivel igazán és nagyon szeretne lenni. Nem csak egy pillanatra, hanem egészen addig amíg nem kell olyan messzire menni, hogy onnan már errefelé nincs is visszaút.

Csodásan szuszogott és nagyokat sóhajtozott. Élénk kék szemeivel nem egyszer rám nézett és mosolyogva kérdezte:

- Na mi lesz?
- Mikor mi lesz? - kérdeztem én.
- Öt, tíz, száz év múlva. Mi lesz akkor, azt mond meg nekem?

Elismerem nehéz kérdés elé állított, amiket nagyon szeretett, mert lételeme a kérdez-felelek. Ravasz csapdák egész halmát szórja mindig a lábam elé és figyeli, hogy ügyesen és szépen kikerülve végig megyek e rajtuk, hogy elérve őt megöleljem, vagy elveszítve türelmemet elfordulok tőle és bukott módon elevickélek.

- Azt nem tudom. - válaszoltam.
- Pedig tudnod kéne!
- Talán.
- Egy talán soha nem elég jó. Mi lesz ha megöregszel, mi lesz ha én megöregszem és nem lesz már semmi olyan jó, mint amilyen jó most minden. Mi lesz, ha már az ősz, a tél és a nyár sem kell nekünk és egymás idegeire menő vénemberek leszünk, akinek máshogy is alakulhatott volna az élete. S csak sóhajtozva emlékszünk majd vissza, hogy mi mindent veszítettünk el.

Kétségtelen, hogy aggódva is szépséges a két zafír amikkel rám néz, miközben szomorún sóhajtva összetörik a jövő súlya alatt. De így is szeretem, gyönyörű, élénk és kell nekem. Mindenem, ahogy atyám is tanácsolta egykoron, elé terítem.

- Senki sincs ki bizton tudná a válaszokat, mert a jövőnek pont ez a lényege, hogy ne ismerhessük. Ha ismernénk, soha semmit sem tennénk, vagy mert mindenképpen sikerül amit szeretnénk, vagy mert hiába küzdünk, úgysem lesz semmi soha olyan ahogy mi szeretnénk. Ezért van csukva előttünk ez az ablak, és bezárva ez az ajtó. Nem marad hát más nekünk csak a reménység és a kitartás, hogy szép és jó jövő vár ránk. Olyan amiért teszünk és nem olyan amit csak elszenvedünk.
- Én ezt nem hiszem. - dacosan néz a képembe és látom, hogy bár tetszik neki a válaszom, mégsem elég. - Mert te dagadt leszel és unalmas, én pedig másra fogok vágyni, és ez lesz a veszte mindennek ami most még szépnek és jónak tűnik. - persze vigyorog is közben, hiszen csipisz csapdák egész hegyét hányta éppen elém és alig várja, hogy lássa, óvatosan lépdelek e felé, vagy ügyetlen gyáva módon ismét feladom. Nem tehetek róla én is mosolygók a felvetésen és a képen, ahogy látom magam sörért rimánkodni, részeges, kövérnek tetszőn üldögélve egy szobakanapén, míg ő egy szolnoki elektroműszerész után futkos, aki gazdag, megbízható társa lehet egy életen át. Kicsit fogós is a kérdés, úgyhogy elég sokáig csak gondolkodom, azonban a végén megérik a fejemben a válasz.

- Szeretlek.
- Ez meg mit jelentsen?
- Egyszerűen csak annyit, hogy szeretlek és jöjjön bármi is át az ismeretlen jövő kapuján felénk, szeretni foglak és legjobb tudásom szerint igyekszem megmaradni önmagam és megtartani téged. Ha ez elég, akkor elég, ha kevesebb, mint mire szükség lenne a jövőmben, hát legalább nem állok majd előtte lehorgasztott motyogós fejjel, hogy én nem tetetem meg mindent.

Őszbe fúlva figyelem a felhőket. Nézem ahogy a szél a szemem elé küldi őket, ő pedig csak annyit mond, hogy "Nézd milyen szép.". Észreveszem és mosolygok rajta, mert valóban szépek a felhők, szép a fa koronája is ami fölém borul, és varázslatos a pillanat, a perc, az óra, amit együtt töltünk. Még akkor is ha a kétségek tengerén egy egészen apró ladikkal evezünk. Szépséges viszont minden evező csapás és szépséges ő maga is...

Ősz.

Gúzsba kötött, törött kezekkel ülök a partom szélén. Csendeskén heverészek, a szürkületbe mártott napfényében az ősznek. Előttem kocsik hajtanak el, mögöttem pedig egy fiatal fiúcska keservesen felsír és az anyjához rohan. Ha hunyorgok, nem is látok igazán semmit, csak azt ahogyan csíkká olvad minden körülöttem és én csak tétován, nyugodtan üldögélek tovább. A padka szélén. Az Isten tudja milyen padka, milyen szélén.

Lassan rám esteledik, a gyereket és az anyját mosolykatonák részeges hada váltja fel. Az utcaképp forgalmas nyüzsgése pedig szűnni nem akaró élvhajhászattá ábrándul. Ilyen ez a Pesti este. Én pedig, csak ülök tovább a padkán és gondolkodom. Hogy min, azon nem igazán érdemes rágódni, hogy miért, azon talán valamivel inkább, de szűk a tér, hogy akár csak egy hangyányi részét is felfessem. Így egyszerűen, csak   rágódom. Kérdések járnak őszi-búza keringőt a fejemben és válaszok helyett, halovány vázak esnek csupán elém, de csak üldögélek és csodálom. Csodálom a világot, amiben élek és csodálom azt a kavargó sok szép embert, akik mind miért mennek. Keresik a boldogságot és reménykedve várják a csodákat, talán nem túl nyitott szívvel, de gyermeki odaadással. Isznak, buliznak, ismerkednek és időnként még jót is ... Én pedig csak ülök és csonkká kötött ócska kezeimet nézem. Mosolyogtató a dolog, különösen, hogy én magam tekertem rá a csomót, mégis én magam kívánnám időnként kiszabadítani alóla is magam. De hiába. Gyermeki őrvendezéssel ugrálnék és játszanék én is a téren, ahol mindenki más is magáról megfeledkezve, vidám kutya módjára csóválja a farkát, de nekem ez nem megy. Egy ideje már megint nem megy. Miért, azt nem nehéz megértenem, de hogy valóban jó e ez így?

Szóval a padka amin ülök, igen kényelmes, szélesen kedves mosolyra nyíló ajka az útnak, aminek a szélét szegélyezi. Annyira sok jót ígérve, olyan fényes, hosszú utat mutatva, amire bolond volnék nem rákanyarodni. Mégis tétovázom, mégsem teszek egy lépést sem. Nem értem meg, pedig tudom a válaszokat. Ismerem a szabályokat és tudom, hogy mit miért érdemes tennem. Pont ezért kötöm meg kezeimet, pont ezért szaladok ülve egyhelybe  Ilyen vagyok és bármennyire is más a világ ami zsong körülöttem, nem tehetek róla, de ilyen vagyok. Nem is lennék magam, ha más lennék, úgyhogy csak ülök az ostoba padkán és nézem az őszt. Ezt a különös fura idei őszt, amit megcsalt és átrágott a nyár, teremtve ezáltal meleg és szép pesti éjszakát.

Egy pokolba mártott nap vége.

Van úgy, hogy hiába igyekszel, valahogy a dolgok tökig ellenedre vannak. Persze nem durván, csak szokványosan. Oly módon zuhannak eléd a nehezítő pályák, mint ahogy a nem létező másnap kitolja a felkelés huzavonáját! Ilyen volt az a híres 2012. szeptember 28. péntek is.

Az egész egy felfoghatatlanul ostoba másnappal kezdődőt, amit megöntözött némi értelmetlen lakástipegés, ami egyébként szobakonyha streetdancnak is lehetne nevezni. De nem teszem. Később átfordult egy nem átfordulásba, amiből kitalálni nehezebb volt mint beleveszni. Végül! Pár telefon és azonnal, halálra zúzott tervek egész csonthada ömlött a nyakamba. Tervek vs kontratervek hálózták be az agyam és annyira, de annyira nagyon ki akartam valamit ebből szedni, hogy végül főztem egy levest, ami rossz lett. Pedig szép volt a csomagolása, de eredetileg is rosszra tervezték és amikor erre rájöttem még rosszabb lett. Szóval elkezdtem, megpróbáltam és igyekeztem, de egy akkora és olyan mértékű érthetetlen dugóval tetőződött a napom aminek hála, még az élettől is elment a kedvem. Az aljas pedig az volt benne, hogy nem, hogy csökkent volna a haladásnak nem nevezhető előrejutással, de folyamatosan nőtt a kis genya, akár valami hidra. Ekkor vált teljessé az őrület és éreztem, hogy ennyire még nem volt ennyire. Ennek legrosszabb része az volt, hogy a világ legszépségesebb és legfontosabb koboldfülét nem tudtam időben elcsípni és ennek köszönhetően mérhetetlen időket töltött fölösleges várakozással. Ami nem csak értelmetlen volt, de végtelenül kedves és megindító, amit viszont nekem persze, sem szavakkal, sem tettel nem sikerült értékelnem, mert a "Hídra dugó" és a másnapi "Lakás tipegő stressz dance" teljesen elvette a józanságom. S odaérve még mindig haragom rabjaként álltam, megkötözve és pufogva, mint egy szanatóriumi hélium árus.

Úgyhogy ezúton is sajnálat hagyja el ajkamat és annyit tudok csak mondani - Remélem, talán holnap jobb lesz, mint ma. Mert ma, egy ketrecben táncolt a baromság a kecskékkel. :D    

Belefordulás.

Belefordulásom van.

Ez egy különös neurotikus betegség, ami a száj nyálkahártyáján keresztül szívódik fel és offolja az agyat. Lényegében sokban hasonlít a szerelemre, csak annak sokkal kifacsartabb és haszontalanabb töredéke. Belefordulást az ember olyan esetekben kaphat, ha valamit annyira szeretne, de annyira, hogy nagyon. Ilyenkor találni kell egy olyan alanyt, aki alkalmatlan mód alkalmas a belefordulás esetleges előidézésére és adni kell neki egy kapcsolót. Valami szerkezetet, amivel képes, ki és bekapcsolni a célszemély (jelen esetben az én) érzéseit. Na, ha megvan az eszköz használatára képes nő, meg megvan az alany is, akkor csak annyit kell tenni, hogy várunk és időnként hol be, hol ki, kapcsoljuk ezt a remek szerkezetet.

A cucc egyedüli hátulütője, hogy a helyes működtetéséhez, időnként szájon kell csókolni a másikat. Ez, speciális ingerek egész hadát indítja el, ami végül hosszú távon beleforduláshoz vezet. Az állapot egyébként koránt sem olyan rossz mint amilyennek sok természetfilozófiai magazin leírja. Inkább csak kellemesen bizsergetően bosszantó, némi tanácstalansággal keverve és mellé szórva egy csipetnyi miisvanmostott.

Tehát eképpen telnek a napjaim és számolom közben, hogy mégis mikor lesz ennek vége, de bízom benne, hogy csak a kockára hízott telihold a felelős e fura állapotért és valójában hamar túl leszek ezen is. Talán olyan mint a bárányhimlő, amivel miután beoltanak és kiüt, többé már nem jön elő és nem fog viszketni, és nem lesznek hülye foltjai az embernek. Vagy lehet, hogy ennél sokkal rosszabb és valójában, ha egyszer az ember elkapja soha többé ki nem jön belőle. Ebben az esetben persze egyértelmű, hogy semmi köze a teli, hassa, kék, szürke, vagy kocka holdhoz a dolognak és nagyjából, örökre elvagyok kárhozva. Persze ez mind csak teória és tézis, egybegyúrva némi empirikusan szerzett humbuggal, de azért mégis érdekes. Vagy talán nem? Még az is meglehet, hogy nem is érdekes és pusztán saját belefordulásom tulajdon csapdájába csöppenve, heverek az elmém szakította tengerparton, hogy a sirályok és vizigótok támadásait visszaverve, verset írjak. Pár haszontalan unalmas sort, ami mind ugyanarról és ugyanúgy szólnak. Lányról, szerelemről, végzetről, meg két-három sor caciki salátáról. Miért pont cacciki salátáról? Azért, mert az görög.

Ez elől kihajolva, jártam a héten egy lombik stúdióban, ahol meztelen cápák futkostak a folyóson és ebihalak verekedtek egy ketrecbe zárt ringben. A stúdió neve a: Hol van a vén hajós? volt, és az egészet, egy arany hajú sápadt cowboy vezette, segítőtársával a virulókával, ami egy 150 cm alacsony szőke, izgága nőszerűség.

Ja és bocsot dobott a mikróm, úgyhogy kiesett belőle egy macska! Nyávog, dörgölődzik és nagyon szeretett éhes, vagy csak éhes és a szeretetet, mint általában a bolygó lakóinak többsége, imitálja.

Ezek után érthető, hogy mostanában ritkábban és akkor is nehezebben veszem kezembe a tollat. Az még inkább, hogy hiába is írok bármit is a papírra, attól az még itt nem látszik!

Összegezve, nagyon vigyázzatok, mind kik kint e veszélyekben jártok, mert a belefordulás, egy komoly cucc, ami, ha jön és elkap, csak egyet tehet az ember:

.....
...
.

Csak egy csók.

- Átgondoltam! Nem érdekel.
- Hogyhogy nem érdekel, ne hülyéskedj. Ez egy olyan lehetőség, ami egy életben, ha egyszer megadatik. Te meg ennyi szenvedés után képes lennél szarni az egészre és nemet mondani rá?
- Miért? Miért érdekel ez téged egyáltalán ennyire? Neked mi a jó ebben? Talán fizetnek érte?
- Ne legyél ennyire szemét, tudod jól, hogy semmi érdekem sincs benne, csak figyelek rád. Igyekszem segíteni amiben csak lehet és, ha kell, hát megmondani, azt amit te is tudsz, csak épp nincs kedved figyelembe venni.
- Ezt nem hiszem el, ennél több indokodnak kell lennie, különben nem segítenél.
- Jó, lehet, hogy van más is a dologban, de az nem rád tartozik.
- Ja, rám csak az tartozik, hogy ha hozok egy döntést és azt elmondom, akkor te megkérdőjelezd! Különben is, nekem ajánlották fel és nem neked, így én dönthetem el, hogy akarom e vagy sem.
- Oké! Világos és értem, de ez nem jelenti azt, hogy jól döntesz.
- Nem a te dolgod.
- De igen ha az én bőröm is múlik az egészen.
- Most meg miről beszélsz?
- Hát arról, hogyha hülyeséget csinálsz, akkor mind a ketten bajban leszünk és az nekem is szar lesz, nem csak neked. Úgyhogy amikor ilyen nagyon hatványozottan önző pöcs módjára viselkedsz, akkor ezt is jó ha figyelembe veszed!
- Te hülye vagy! Nem értem, hogy miről beszélsz.
- Arról öcsém, hogy ide vagyunk kötözve, harminc benzines kannához, és kint négy ukrán dühösen babrál egy öngyújtóval. Úgyhogy ha bejönnek és megkérdezik, hogy együtt akarsz e velük működni, legyen szó bármiről is, akkor belemész, vagy szétrúgom a segged!
- Ne nevettess, hiszen te is tudod, hogy én vagyok a nagyobb darab és amúgy is kivagyunk kötve úgyhogy tök esélytelen, hogy kiszabadulj és "szétrúgd a seggem".
- Látod bazdmeg, pont ez a beképzelt, seggfej stílus az ami idejuttatott minket! Mert TE, mindig azt hiszed, hogy minden csak vicc, és úgyis megoldod valahogyan. Most meg amikor már tényleg lapátolni lehet a szart, még mindig arcoskodsz és ahelyett, hogy jó fej módjára engednél, hogy ezt túléljük, te azért csak hősködni akarsz....
- Kuss! Jönnek vissza.
- Oké, de ne baszd el!
- Fogd már be bazdmeg, nem érted, hogy nem ...
- Nu. Sikerült kitalálnotok, hogy mi legyen? Gyújtsunk rá és csináljunk belőletek élő máglyát, vagy jó fiú leszel és együtt működsz Borissal?
- Ő...
- Ne ő-z, baszki, ne ő-z, mondj gyorsan egy igent....
- Mit susmorogsz, te kis szaros?
- ÁÁÁÁÁ, ember, az a térdem....
- Tudom, azért léptem rá, és ha nem fogsz...
- Hé-hé-hé! Nyugi ember, oké!
- Te ne emberez le engem, pici gyújtós, és főleg ne nyugtatgass engem, ez még e legkevesebb amit a hülye kis csíra haverod kap mert beleszól a nagyok doglába. Szóval? Igen, vagy nem?
- Figyelj Boris.
- Iván!
- Bocs! Figyelj Iván, én nagyon szeretnék élni ezzel a lehetőséggel, de nem tehetem meg, érted, egyszerűen ez, ez nem megy.
- Azt akarod mondani, hogy hívjam fel "Belező" Borsit és mondjam neki azt, hogy bocs főnök, de a kis csíra azt mondja, hogy: NEM?!
- Hé haver, ne csináld ezt... hallod kérlek... ÁÁÁÁÁ
- Fogd már be csíra. Nem látod, hogy a fürtös kis haverodon van most a hangsúly?
- De, de, de, látom, látom, bocs!
- Hé, HÉ, HÉ! Iván! Iván, kérlek, ne törd el a térdét, jó!
- Jól van nyuszifül, de csak azért mert ilyen szépen kérted. Na! Hívjam a főnököt és mondjam neki, hogy a válaszod nem, vagy van annyi élet ösztönöd, hogy átgondoltad?
- Oké, én, én ezt átgondoltam.
- Tényleg?
- Tényleg?
- Igen, és arra jutottam, hogy oké, belemegyek. Belemegyek és elveszem a kis csajt, csak kérlek, ne törd el Jhony térdét!
- Jól van faszikám, hát ez a beszéd! Ki a faszom az a Jhony!
- Én...
- Fogd már be!
- Ő! A srác akinek a térdén talpalsz.
- Oké, oké, nem para. Jól van kicsi Jhony, nem lesz baj.
- Hu, de jó!
- Jól vagy öcsém?
- Persze, most már, hogy nincs egy két mázsás ogre a térdemen, jól vagyok. Köszi öregem.
- Nincs mit.
- Nem lesz para, egészen szép csajszi volt.
- Tudja tököm, teljesen kész voltam.
- Én is Bren, de ne aggódj, amit a sötét, a pia és kábszer ellenére láttam belőled, meg a kis luvnyából, az az, hogy nagyon, szóval, nagyon...
- Jó! Legalább megpróbáltad. Látod milyen lelkesen magyaráz a főnökének.
- Ja baz! A végén csak megússzuk, mondtam én, hogy nem lesz itt semmi gond.
- Hát nem épp ezt mondtad, amikor mondtam, hogy...
- Jól van fürtöske Boris örül. A kis Hildácska örül, és mi is örülünk. Kicsit gáz, hogy egy diszkóban ismerkedett meg az ifjú pár, de hát, abból élünk amink van. Nem igaz?
- Ja-ja, de!
- Nem téged kérdeztelek csicska!
- Bocs!
- Szóval, jön a főnök és rövidesen megismerheted az apósodat. Nagy dolog! Mi is a neved?
- Bren. Ö, Bren Hur.
- Na, ez nem volt szép fürtöske!
- Bocsi, de tényleg így hívnak.
- Jól van na, csak ugratlak. Már csak egy kérdés van.
- Mi lenne az?
- Körül vagy metélve?
- Jaj jajajajajajaj nem, én, nem, én meggondoltam magam ez, nem, ez......
- Az szopás, de hamar megoldjuk! Pont van nálam egy erre alkalmas eszköz.

- Faszikám kemény gyerek vagy te, mindezt bevállalni egy csókért HEHEHE!!!!!!!!!!!      

Run Veren!

Veren rohant, ahogy csak a lába bírta. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó. Késő este volt, és egész Dublin álmatag fényekben fürdött. Közel háromnegyed órája futott már, amikor végre egy kis levegőhöz jutva, lihegve megállt és egy aluljáró aljába behúzódva biztonságban érezte magát. A feje felett a kocsik és buszok egymást érve hajtottak el, és az ettől remegő híd, mindkét oldalán befolyt az aluljáróba a víz.

Sötét volt és hideg, igazi ír ősz. Veren csak kapkodta a levegőt és hálát adott mindennek, hogy szerencséjére ilyen sokáig bírta és úgy nézett ki, hogy lerázta az üldözőit.

- Hé, fiú! - Veren majdnem felborult akkorát ugrott, ahogy meghallotta a reszelős torokhangot, az aluljáró sötétjéből. - Van egy szál cigid?
- A francba! Eléggé megijesztett mr.
- Nem akartam. Van egy szál cigid?
- Nem dohányzom. - Erőltette a szemét, hogy jobban lássa az alakot a sötétben, de csak egy nagy darab árnyékot látott.
- Mi elől futottál?
- Én? Hja, csak néhány idióta elől, akik el akarták szedni a pénzem. - Hazudta.
- Jól futsz! - Veren nem érezte magát kényelemesen a beszélgetésben, főleg, hogy a fickónak nem csak ijesztően mély torok hangja volt, de még egy cigi is felparázslott a szájában, annak ellenére, hogy az előbb kért egyet.
- Honnan tudja? - Kérdezte Veren meglepetten.
- Láttam, ahogy berobbantál az aluljáróba. - Hazudta az idegen.

Néhány másodpercig csak méregették egymást. A sötétben álldogáló idegen és a szőke hajú Veren. Aztán az alak újabb kérdést tett fel.

- Sportolsz valamit?
- Igen. - Hazduta Veren.
- Mit? - Szívott bele a cigijébe az idegen.
- Tekézek. - Hazudta Veren.
- Tekézel. - Röhögött az alak. - Hiszen az nem is sport.
- Hja, de jobb mint a semmi. - Veren igyekezett mosolyogni, hogy elüsse a rossz érzését.

A férfi nem mozdult, csak időnként a cigi parázsló vége került távolabb tőle és mérges fekete füstöt hagyott a levegőben. Veren kezdte úgy érezni, hogy neki valahol egészen máshol kéne lennie. Úgyhogy egy viszlát biccentéssel  elköszönt az idegentől és kisétált az esőbe.

Nem igazán tudta, hogy merre mehetne, úgyhogy az eddig is jól bevált déli irányba folytatta az útját. Itt alig harminc perc múlva elért egy metrómegállót, ahol a földfelszínen közlekedő kocsik álltak meg. Veren átugrotta a jegykezelő automatát és besietett a peronra, ahol egyedül csak egy idősebb nő álldogált oldalán egy három éves körüli, dagadt kislánnyal. Ahogy Veren odaért, valami köszöntés szerűséget bökött a hölgynek és leült egy székre.

- Fiatal ember! - Szólt rikácsoló hangon az idős nő.
- Igen hölgyem?
- Nem látott erre egy fiatal kis lányt? -  A nő tudálékos hanghordozása kissé iritálta Veren fülét, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.
- Hogyne látnék, ott áll ön mellett.
- Hol? - Kérdezte a nő és értetlenül körbe forgott, majdnem elsöpörve ezzel a dagadt lánykát maga mellett.
- Hát ott! Maga mellett áll hölgyem és pont engem néz. - Az öreg nő, rosszallóan nézett Verenre, aki döbbenten ült és hitetlenül nézte, hogy hogy nem veszi észre a nő a mellette álló dagadt kislányt, aki nem mellesleg pont őt bámulta. Átható szemekkel nézve egyenesen az ő szemébe. - Áh! - Legyintett Veren és magára hagyva az örült helyzetet, felkelt és arrébb sétált a peronon, néhány métert.

Ahogy állt és várt, újra átgondolta, hogy mi is történt vele. Nem sokon múlott, hogy nem kapták el a fickók és még kevesebben, hogy időben rájött, hogy mit is kell tennie. Persze tudni, hogy mi a dolga az embernek még nem jelenti azt, hogy könnyű is megtenni, de nem volt más választása. A csoportnál volt az édesanyja és az öccse. Őket soha nem engedik el, ha csak nem lesz együttműködő, amit soha nem tenne meg, vagy, ha nem találja meg a módját, hogy kicselezze őket. Soha nem fog, egy ilyen szemét bandának dolgozni, még akkor sem, ha az élete múlik rajta, még akkor sem, ha mindent megkaphat, még akkor sem...

A metrókocsi lelassított és pont előtte állt meg az egyik szerelvény, amiből négy, jól megtermett embere a csoportnak kezdett el kiszállni. Még kettő futott felfelé a lépcsőn és látta, hogy a kislány továbbra is csak őt nézi. Bassza meg! Gondolta magában és más választás nem lévén, folyékonnyá tette a lába alatt a betont és azon keresztül leesett az alatta lévő szintre. Felpattant és ismét futásnak eredt. Nem nézett hátra, csak futott és ugrálta át az elé kerülő terepakadályokat. Legyen az akár egy lépcső melletti korlát, akár egy pad, akár egy parkoló autó...

Veren Dubline csak futott, ahogy az erejéből tellett és tudta, hogy ez nem tarthat örökké, egyszer meg kell állnia, egyszer vissza kell néznie, és egyszer meg kell oldania a gondjait, mert más soha nem fogja megtenni helyette és akkor már nem lesz hova bújnia!